"A halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő." Audrey N.

Minden kultúrában más módon búcsúznak el szeretteiktől az emberek. A pogány szokások egy része beépült a keresztény szertartásokba is, a halotti tort azonban mindvégig támadta a katolikus egyház, a 14. században még kiátkozással is fenyegették a tort ülő személyeket. Hajdan fegyelmezetten készültek az emberek, és mondhatni „elébe mentek a halálnak”. Az eltávozást a rokonoknak, ismerősöknek is segíteniük kellett – természetesen nem eszközökkel, hanem különböző szokásokkal. Hangosan például nem lehetett sírni a haldokló mellett, akit gyakran a földre helyeztek, és „biztató” szavakkal próbálták könnyíteni eltávozásukat. A halál beálltakor amellett, hogy nem lehetett egyedül hagyni az elhunytat, általában az órát is megállították, és volt olyan babona is, mely miatt letakarták a tükröket. 

Az ősi időkben jellemzően a fehér volt a gyász színe, de ez térségenként változhatott. Volt, ahol apró mintákat varrtak fel ilyenkor, más helyen az ünnepi ruhát hímezték ki. Volt, ahol három fázisra osztották a gyász évét, és először fekete, majd barna, végül kék ruházatot viseltek.

Miközben a halottak mellett siratóasszonyok ültek, a virrasztás során ételeket is tálaltak, a férfiak pedig általában egy másik szobában beszélgettek, vagy akár kártyáztak is. A koporsóba aztán különböző tárgyakat helyeztek, gyermekeknél játékokat, a terhes nő mellé pólyát, ha pedig valaki épp házasodni készült halála előtt, akkor a temetés egyben lakodalommá is vált. A szertartás előtt az udvaron még búcsúbeszédeket tartottak, majd elindult a temetési menet, ami több helyen – például a szülői háznál és a templomnál – is megállt. 

Talán kevesen tudják, de a „faképnél hagy” kifejezés is a fejfához köthető, amit annak idején így is neveztek, s amire úgy tekintettek, mint egy oszlopra, ahol „megtámaszkodhat a lélek”. Érdekes rítus, hogy alkoholistákat is próbálták úgy „kigyógyítani”, hogy egy azonos keresztnevű halott mellé elástak egy üveg pálinkát a temetőben, majd 3 hét múlva kiásták, és megitatták az iszákossal.

A városokban főként a temetkezési vállalkozók uralták a gyászszertartásokat, de a 19. században még a divatlapok is külön foglalkoztak a „trendi” gyászöltözetekkel. A csúcspont a lovakkal, díszes gyászhuszárokkal felvezetett gyászmenet volt, Szent Mihály lovát pedig még manapság is gyakran használják a koporsó vitelére. Mindez egy „utolsó nagy reprezentációnak” is számított, ami már az ókori rómaiaknál is bevált szokásként működött.

Kapcsolódó cikkünk:

Mindenszentek és halottak napja