A 44 éves, háromgyerekes hódmezővásárhelyi férfi segélyszállítmányt vitt 1989 decemberében a forradalom lázában égő Romániába, amikor terroristák támadtak rá az aradi Maros-híd közelében és máig tisztázatlan körülmények között agyonlőttek. Mártíromsága azóta is összekötő kapocs Arad és Vásárhely között.

29 évvel ezelőtt Hódmezővásárhely lakói a temesvári felkelést, 1989. december 17-i kirobbanásától kezdve élénk figyelemmel és nagy együttérzéssel követték. December 22-én Romániáért, Erdélyért adománygyűjtést szerveztek a felkelés megsegítése céljából a vásárhelyi Kossuth téren. A helyben összegyűlt adományokból még aznap este egy segély-konvoj indult Arad érintésével az ostromlott Temesvárra. Huszonharmadikán hajnali 2 órakor az aradi újhíd feljárójánál – máig tisztázatlan körülmények között – halálos lövés érte Tóth Sándor gépkocsivezetőt.

Mészáros Tamás, az Emlékpont történésze feldolgozta a tragikus történetet. A kutatás fényt derített arra a tényre is, miszerint a háromgyermekes Tóth Sándorra véletlenül, sorsszerűen esett a választás: eredetileg egy másik sofőr vállalta volna a temesvári fuvart, ő azonban otthon felejtette az útlevelét.

Mészáros Tamás a tanulmányában idézi a konvojt kísérő - idén júliusban elhunyt - Ágoston Lajost, aki az aradi kórházban azonosította Tóth Sándor holttestét: „Megtaláltam Tóth Sándornak az autóját, ami szabályosan állt a hídfeljáróban, behúzott kézifékkel, és nem lefulladt, hanem leállított motorral, tehát nem menet közben lőtték ki, az biztos. Egy, mintha derékból leadott géppisztolysorozat szemből találta volna el, hiszen három találat érte az autót: egy lent az irányító karon, egy valahol a hűtőmaszk környékén, egy pedig fenn a szélvédőn, és ez volt az a bizonyos halálos lövés, amely Sándor életébe került, és ott vérzett el az autóban. Most is borzasztó élmény arra gondolni, hogy Tóth Sándornak a vérébe kellett bele ülni ahhoz, hogy az autót haza hozhassam, illetve a hídról levezessem. A rakomány érintetlenül rajta volt az autón.”

A vásárhelyi mártír holttestét december 27-én hozták haza; temetésére 1990. január 3-án került sor, százak kísérték utolsó útjára a romániai forradalom egyetlen magyarországi áldozatát.