A betelepültek között sokan nem szeretik a nyelvjárást, mégsem kell félni annak gyors eltűnésétől. Az ö-zés Hódmezővásárhelyen is él, sőt sokkal erősebb mint máshol.
Eltűnik-e vagy terjedőben van az ö-zés a szegediek nyelvhasználatában? – firtatja egy Magyarországon eddig példa nélküli kutatás.
Mekögőnek titulálták a „napfény városának” polgárai azokat, akik a helyi hagyományokra fittyet hányva nem ö-zve beszéltek, a városba betelepülteket pedig csak gyüttmöntnek nevezték – derül ki a „legszögedibb szögedi”, az 1980-ban elhunyt Bálint Sándor néprajzkutató fél évszázaddal ezelőtti lejegyzéseiből. A ma nyelvészei már arra kíváncsiak, hogyan hatnak a „mekögők” és a „gyüttmöntek” a jellegzetes szegedi hangzóhasználatra. Az ennek felderítésére tavaly nyáron indult program kuriózum a hazai nyelvföldrajzi kutatások sorában: Magyarországon még soha nem vizsgálták egy vidéki nagyváros lakóinak nyelvhasználatát.
Az ötletet az angol és német nyelvterületen végzett hasonló kutatások adták, amelyek eredményei egyebek mellett az iskolai nyelvi nevelésben is jól használhatók – meséli a projekt egyik vezetője, Németh Miklós, a Szegedi Tudományegyetem magyar nyelvészeti tanszékvezető-helyettese, aki Kontra Miklós és Sinkovics Balázs kutatótársaival, valamint négy másik munkatárssal közösen végzi a felmérést. Alapkérdésük, hogy milyen mértékben él Szegeden a dél-alföldi nyelvjárás egyik fő jellemzője, az ö-zés, és tapasztalható-e ebben valamilyen tendenciális változás. Különös, de a szakirodalom nem határozza meg az ö-zés pontos szabályait, hogy milyen helyzetekben, mely szavaknál használják, csupán annyi tudható, hogy a zárt e-t sokszor, de nem mindig helyettesítik ö hanggal. Például: embör, mögitta, jelönt, mögvötte. Ezeket azonban nem törvényszerűen ejti így minden szegedi. A kutatók előzetes hipotézise szerint a nyelvjárás „erőssége” nem az iskolázottságtól függ. Ezt látszik igazolni, hogy akár egyetemi professzorok is bátran ö-znek előadásaik során.
Míg egy hagyományos dialektológiai kutatás során főként idősebb nyelvjárási beszélőkkel készítenek interjúkat, Szegeden ebből a szempontból is újszerűen dolgoznak: beszélgetőpartnereiket a 13–16 évesek, a középkorosztály és a 60 év felettiek köréből is válogatják. A generációk közti – az előzetes várakozások szerint nem túl markáns – különbségek feltérképezése azért is fontos, mert előre jelezhetik a dialektus jövőjét. A 2016-ig tartó kutatás további célja, hogy a most felvett, illetve összegyűjtött régi hangzóanyagokból létrehozzák a szegedi nyelv beszédarchívumát. Ezt a „nyelvi múzeumot” a későbbiekben diakrón, azaz történeti összehasonlító vizsgálatokhoz használják.
Meglepően nehezen jött össze egyébként a megfelelő számú interjúalany: a 3000 fős, véletlenszerűen választott mintából első körben a megkérdezettek több mint háromnegyede elzárkózott a beszélgetéstől. Más kérdés, hogy a kutatócsoport azért keresett fel ilyen sok embert, mert számítottak a visszautasításokra. Eddig a vállalkozó felnőttek ötödével készültek el a beszélő közlékenységétől függően 2–6 órás interjúk, és most kezdődik a legfiatalabbak kikérdezése.
A nyelvészeten részben túlmutató céljuk a kutatóknak, hogy megtudják, a nyelvjárásnak van-e presztízse a beszélő számára, és hogy jelenthet-e hátrányt például a munkavállalásban. Utóbbi kiderítéséhez – szintén külföldi minta alapján – különböző erősségű nyelvjárási szövegeket hallgattatnak meg az interjúalanyokkal, akiknek minden esetben el kell dönteniük, hogy öt különböző foglalkozás (mondjuk tanár vagy földműves) közül melyik munka betöltésére tartanák alkalmasnak a felvételen hallható beszélőt. Az ö-zés mértékét százalékban határozzák meg, egy százszázalékos szöveg például így hangzik: „Húsvét első napja előtt mögfőzzük a sonkát, abba a vízbe mögfőzzük a tojásokat is – ez lösz másnap a röggeli.” Az ötvenszázalékos forma az, ahol a „mögfőzés” helyett „megfőzés” áll, és csak a „lösz” őrzi az ö-zést.
Bár a nyelvjárást használók többnyire helyzettől függően váltogatják a köznyelvies és a szögedies beszédstílust (utóbbit gyakrabban használják a családban, baráti körben, mint iskolában, munkahelyen vagy a hivatalokban), nem árt mindenkinek ismernie valamennyire a tájnyelvet. Az egyik ezzel kapcsolatos anekdota szerint egy idős asszony orvoshoz ment a fájós térde miatt, de a „Recseg a térde, mikor behajlítja?” kérdést háromszor is fel kellett neki tenni, mire a doktor ráeszmélt, hogy csak akkor érti meg, ha úgy kérdezi, „röcsög-e a térde”.
A betelepültek között sokan nem szeretik a nyelvjárást, mégsem kell félni annak gyors eltűnésétől, hiszen Szegeden kívül a környéken, Makón és Hódmezővásárhelyen is él, sőt sokkal erősebb az ö-zés – mondja Németh. Jelenleg sem azt nem tudják, hogy a csongrádi megyeszékhelyen hányan beszélik a nyelvjárást, sem azt, hogy országszerte hányan ö-znek. Ráadásul több, egész más dialektológiai régióban is vannak olyan (részben ismeretlen eredetű) nyelvjárásszigetek, ahol ugyancsak jellemző az ö-zés, így például Szenc környékén vagy a Székelyföldön.
Szegeden egyébként az ott tanuló hatalmas diáksereg jelenléte sem kedvez a hagyományos nyelvváltozatnak. Ugyanakkor néhány professzor tudatosan használja a nyelvjárást, ami növelheti annak presztízsét. A kutatást vezető tanszékvezető-helyettes egyébként nemrégiben – 19 év után – hallott újra nyelvjárásban referálni egy diákot, aki az óra végére nemcsak a taglalt dialektológiai témájával keltette fel társai érdeklődését, hanem ízes beszédével is.
