A Vásárhelyi Hírekben többször írtunk arról, hogy Hegyi Endre fotós nagy-nagy szakmai szeretettel, szinte megszállottsággal gyűjti, gondozza, és ha lehet, bemutatja az elmúlt évszázad fényképészethez köthető tárgyait, relikviáit és nem utolsó sorban az óriási helytörténeti értékén túl, a hazai társadalomtörténeti jelentőségű fotógyűjteményét.
Arról is írtunk, hogy – bár már több lehetőség felmerült - Hódmezővásárhelyen még mindig nem talál kiállítóhelyet, ezért lehet, hogy máshova viszi harmonikás fényképezőgépeit, fotóeszközeit, különleges képgyűjteményét Hegyi Endre. Ezt fogalmazta meg a magyarnarancs.hu újságírójának is, napokban vele készült interjúban.
„December elején láttam, egy kuka mellett bőröndök, ládák vannak, többen válogatnak. Odatoltam én is a biciklit. Ezt akkor találtam” – mutatja az üveglappal fedett dobozt Hegyi Endre fényképész. Belül keménylapos kartonon esküvői fotó. A több mint százéves felvétel kerete a dobozban nem más, mint a képen is látható menyasszonyi fátyol egy darabja, a koszorú és a vőlegény virágdísze.
Olyan emlék ez, amely a házaspárnak biztosan sokat jelentett, talán még a gyerekeiknek, unokáiknak is. Utóbb valaki csak kidobta az utcára a képes dobozt, hogy aztán egy vadidegen embernek akadjon el tőle a lélegzete.
Hegyi Endre jól ismeri Hódmezővásárhely régi fotográfusainak munkáit. A kép hátteréről, a bútorokról fölismerte Plohnék műtermét, még mielőtt az üveget levéve a dombornyomást is kitapintotta volna a papír szélén.
Hódmezővásárhelyen tavaly fél éven át tartó kiállítással emlékeztek a Plohn család megtelepedésének 150. évfordulójára. Endrétől erre öt képet kértek.
A régi fotók, tárgyak forintosítható értékén túl, olyan helytörténeti érdekességek is felbukkannak, amelyek – a mai leszármazottaknak, vagy éppen a vásárhelyi lokálpatriótáknak - eleink életéről mesélnek. „Egy ismerősömtől kaptam egy sor régi fotót. Könnyen ki lehetett deríteni, hogy a Prónay családot ábrázolják a képek. Módos vásárhelyi kereskedő família, van róluk kép a boltjuk előtt, esküvőjükről, kicsi gyerekükről. Schnitzer és Tapasztó fényképészek munkái, 1933-34-ből” – mondta erről példaként Hegyi Endre.
Gyűjtőszenvedélyéről, fáradhatatlan restauráló tevékenységéről a Vásárhelyi Hírekben is írtunk. A most vele készült interjúban is elmondta Hegyi Endre, hogy hisz abban, hogy ha ezeket az információkat megfelelően tálalják egy jó kiállításon, az másokat is ugyanígy lelkesít. Nincs is más választása, mint hogy ebben higgyen.
„Negyvenöt éve fényképezek, ebből több mint húsz év telt az analóg világban. Szerettem magam kidolgozni a képeket, vagyis a labormunkát. Érdekelt minden újdonság, de azokat az eszközeimet sem dobtam el, amelyek elavultak. Eltettem a garázsba, aztán a lomkamrába, csak az kicsi lett, mert közben a saját dolgaim mellett másokét is megőriztem. Van fából készült nagyítóm, több harmonikás fényképezőgépem, síkfilmjeim, és vagy tízméternyi magyar, német, francia nyelvű fotószakirodalmam, folyóiratok, könyvek. És mellettük a képek. Sajátjaim, gyűjtöttek. Most hatvankét éves vagyok. Nem ebből a gyűjteményből szeretnék meggazdagodni, de annál talán mégis többet ér, hogy itt legyen dobozokban, azért, hogy időnként megmutassam a barátaimnak” – vall a munkájáról és kétségeiről az interjúban.
Hogy hogyan lehet ebből kiállítás? Hegyi Endre többször beszélt már önkormányzati vezetőkkel. Jóindulattal viszonyultak hozzá, de nyilvánvaló volt: nincs költségvetési pénz egy ilyen gyűjteményt bemutató helyiség fönntartására. Ő pedig, így gondolja, egymaga nem fog pályázni. Kapott olyan tanácsot, hogy tárgyaljon a szentesi Friedrich Fényirdával, vagy a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeummal.
Képbe került olyan támogató, aki akár házat is adna erre a célra, csak hogy ne álljon üresen, de akkor legalább nullszaldós kiállítást kellene ott nyitni. Ám bevételre olyan helyen lehet számítani, ahol turisták is vannak. Ezért fölmerült, hogy Szentendrére, a Balatonhoz, vagy más, látogatott helyre vinné a kiállítást. Ezzel az a gond, hogy az anyag mégis nagyon kötődik a városhoz, Hódmezővásárhelyhez.
Ha már a romkocsmák népszerű helyek, miért ne lehetne az például egy nosztalgia-műterem, ahol régi ruhában lehet fényképezkedni, meg lehet ismerni a fából készült nagyító működését, látni azt, milyen egyszerűen megállítható az idő? Az, hogy hogyan lett a felvételből kép régen, Hegyi Endre tapasztalata szerint azokat érdekli, akik nem divatból, hanem praktikus okból használnak modern kütyüket.
A digitális technika tíz év alatt átértékelte ezt a százötven éves szakmát. A hagyományos fotográfia eszközeit, anyagait már kevés helyen gyártják. A kamerás mobiltelefonok révén mindenki fotózgat. Sokakat közben érdekelni kezd, hogyan lehet jobb a felvétel, a többség megelégedik azzal, hogy egy fontos eseményt megörökített. Aztán a képet lementi, számítógépre, felhőbe – vagy nem.
„Jártam konferencián, ahol arról volt szó, az ezredfordulóig a papírképek révén jól dokumentáltak a családi és közösségi események. A digitális technika fejlődésének természete miatt azonban nagyon nagy adatvesztéssel kell számolni. 2050-ben várhatóan nagyon kevés felvétel marad meg elérhető formában a mi jelenkorunkból. Miközben a régi üveglemezen őrzött kép, vagy a filmen az ezüst még mindig tart. Előfordult, hogy a húsz éve digitalizált üvegképeket még egyszer digitalizálni kellett, mert tönkrement a vincseszter, amelyen a korábbiakat tárolták. A tíz éve fiókba tett SD-kártyát nem biztos, hogy még le lehet olvasni, akármelyik CD-t, DVD-t sem” – mondja Hegyi Endre.
A fényképész készít még hagyományos családi képeket, jellemzően esküvőn. Olyankor ugyanúgy összerendeződik a család, mint régen, szép ruhába öltözve szembenéz az utókorral. Ugyanaz a gesztus ez, amit a XIX. és XX. század fordulóján divatba jött műtermi fényképezkedés alatt lehetett látni. Az emberek igyekeztek jól kinézni a díszletben, de sokszor idegenül mozdultak a pózban, és végül mégis magukat adták.
Szóval nem kell néprajztudósnak lenni ahhoz, hogy belefeledkezzünk nagyítóval egy régi képbe, akár órákra.
Tegyük hozzá, nagyon itt az ideje, hogy a város vagy egy helyi civilszervezet felfigyeljen és hathatós támogatással, tettekkel felkarolja a Hegyi Endre által gondozott értékes gyűjteményt. Az értékén túl, az óriási eszmei értéke pedig abban van, hogy a régi fotókon keresztül látjuk, megismerjük eleink életét, gyökereinket, erősítve ezzel identitásunkat.
