Március 14-én, kora este a Fekete Sas nagytermében a vásárhelyiek részesei lehettek egy igen színvonalas és kellemes koncertnek, amelynek előadói Tokody Ilona - Kossuth-díjas Érdemes művész, Bartók-Pásztory Díjas operaénekes, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, - Muskát András operaénekes és a Kelemen Kvartett voltak.
Azonban egy külön kis beszélgetésnek már, csak jómagam és a művésznő lehettünk részesei. A beszélgetés kezdetekor a művésznő kiváltképpen örömét fejezte ki, amikor előrebocsátottam, nem az énekesi karrierje érdekel, hanem Tokody Ilona (58), a magánember.
A szegedi születésű énekesnő sosem rejtette véka alá, hogy honnan jött, s mindig büszke és múltba révedő tekintettel nyilatkozott a szülei támogatásáról, szeretetéről, a gyermekkori évekről.
„A mai napig boldog vagyok, ha vidéken énekelhetek, mert ott még mindig mások az emberek, ott még emberközpontú minden.” - mondta.
Sok helyen nyilatkozta már, hogy mennyire fontos a zene, hogy a zenének egyfajta gyógyító ereje van. Ezt a gyógyító erőt önnön magán alkalmazni kellett-e már? Voltak-e olyan nehéz időszakok, amikor nem munkaként, hanem terápiás eszközként használta a zenét, az éneklést?
Köszönöm a kérdését. Most is… Nagyon nehéz az, amiben mi most élünk. Napról napra küzdünk, hogy ne szüntessenek meg minket. Úgy szólok, mint a budapesti Operaház egyik énekese. Ezt nem szüntethetik meg! Kodály országában nem halhat meg a dal. Nincsen több operaházunk! Egy német nemzetiségű országnak van vagy hatvan operaháza, de mi nem tudunk hova menni! És én nem a pénzért csinálom, én erre szocializálódtam, hogy operaénekes legyek. S erre mindig is büszke voltam.
A zene és az éneklés nem is emberi. Én nagyon örülök, hogy vannak felkéréseim. Azok közül is a koncerteket sokkal jobban szeretem, mint egy darabban szerepelni, mert egy koncert esetében sokkal inkább vagyok önmagam. Egy darabban bele kell bújni valamibe, bele kell bújni egy kosztümbe, egy másik ember bőrébe, és az más. De amikor kiállok egy koncerten, akkor egyszerűen megtisztulok, én is sokkal jobban kikapcsolok. Ez egyfajta meditáció. És a meditáció nagyon kell az embernek. Nagyon nagy szükség van rá.
Nagyon hangoztatja, és mély fájdalomként éli meg a mai művészet, és legfőképpen a zeneművészet megítélését. Gondolt már arra, hogy egyfajta mentor legyen, vagy oktasson? Támogatna olyan fiatalokat, akiknek nem adatik meg például a helyzetük miatt, hogy érvényesülhessenek, vagy akik „olyan” helyről jöttek, mint Ön…
Én oktatok is. Jönnek hozzám kollégák, és próbálok nekik segíteni. És igazából még azt gondolom, hogy korai lenne, hogy én a tanításba öljem a nagy tudásomat. Én hiszek abban, illetve szeretném ha egyszer – de nem a pozíció miatt, mert amit én elértem, ennél nagyobb pozíció nincs, - művészeti igazgató lehetnék a Magyar Állami Operaházban, hogy végre rend legyen, és végre szakmai ember legyen a vezetésben. Azt hiszem, az én tudásom, amit hazai és nemzetközi szinten is igazoltam, jó lenne. Olyan kellene, akinek van szíve.
Úgy gondolom, ha én lennék ott, akkor tudnék a fiatalokon igazán segíteni, mert különben fölháborító az, ahogy velünk bánnak, fölháborító, ahogy a magyar énekesekkel, muzsikusokkal bánnak. Semmibe vesznek bennünket, és teljesen mindegy minden, amikor egy mostani zenei vezető azt mondja, hogy kitörölhetjük a fenekünket a díjainkkal, és főleg a Kossuth-díjjal. Na ehhez aztán no comment, ez itt a világ vége! Ezzel a felfogással a kultúra visszafordíthatatlan helyre fog kerülni.
Ahogy hallgatom, egyre inkább ráeszmélek, hogy ma már nemigen gondolkodnak így az emberek. Nem gondolja, hogy rossz korba született? Ha választhatna, melyik kor lenne az, amiben szívesen élne?
Történelmileg a „Sissi-korszak”, tehát a Monarchia kora, az opera megítélése, és egyáltalán a ruhák miatt is. Ez lenne az ideális. Az 1870-es évektől egészen az 1950-es évekig. De voltaképpen én ennek az utóhatásában még részesülhettem, amikor 1976-ban pályára léptem.
Az opera műfaja iránt egyre inkább csökken az érdeklődést. Hogyan ösztönözné a fiatalokat, hogy operába menjenek, vagy hallgassák azt?
Nem kell operába menni, ott a Youtube! Kattintsanak és hallgassák meg ott. A többi jön magától…
(Nagy Renáta)
Tokody Ilona
Az 1953. április 27-én, Szegeden született operaénekesnőt, drámai szopránt a világ legelismertebb szoprán-csillagai között tartják számon. Szegeden Berdál Valériánál és Csóka Bélánál kezdte énektanulmányait. A Tömörkényes évek után 1971-ben lett a Zeneakadémia növendéke, ahol dr. Sipos Jenő és Mikó András voltak mesterei. 1972-ben megnyerte a Kodály-énekversenyt, a következő években a genfi, az ostendei, a pozsonyi és budapesti Erkel-énekverseny győztese lett. 1976-tól az Operaház magánénekese és a bécsi Staatsoper állandó vendégművésze. 1977-ben mutatkozott be, az Operaházban Durkó Zsolt Mózes c. művének ősbemutatóján az Anya szerepét alakította. Európa és Amerika számos nagyvárosában és operaházában vendégszerepelt. Alakításai kiemelkednek az átélés őszintesége, bensőségessége, muzikalitása és tökéletes hangi és technikai felkészültsége által. 1992-ben egyik legemlékezetesebb fellépése volt a José Carrerasszal tartott közös áriaest a budapesti Népstadionban.1985-ben Kossuth-díjjal, 1980-ban Liszt Ferenc-díjjal, 1983-ban érdemes művész, 1990-ben kiváló művész címmel tüntették ki. 1996-tól az Operaház örökös tagja. Főszerepei: Pamina (Mozart: A varázsfuvola); Fiordiligi (Mozart: Così fan tutte); Giselda (Verdi: A lombardok); Erzsébet (Verdi: Don Carlos); Aida (Verdi); Desdemona (Verdi: Otello); Mimi (Puccini: Bohémélet); Liu (Puccini: Turandot); Angelica nővér (Puccini); Pillangókisasszony (Puccini). Több mint ötven CD-je közül több is szerepel a londoni Gramophone magazin által a világ legjobb 100 operafelvételének ítélt listán. Placido Domingoval közösen készített TV-felvétele Puccini Bohéméletéről mindmáig az egyik legelismertebb Bohéméle interpretáció.
