Kun Bernadett (30)  katonaként és családanyaként is megállja a helyét. Főtörzsőrmesterként már külföldi szolgálaton is járt és ugyanolyan jól kezeli az AK-63/D gépkarabélyt, mint a konyhában a fakanalat. A katonaság világába bátyja vezette be és 12 évi szolgálat után ma is azt vallja, ha újrakezdhetné, ismét a sereg mellett döntene.

Vásárhelyi Hírek: Miért választotta a katonaságot? Nem túl nehéz feladat ez egy hölgynek?

Kun Bernadett: Családi indíttatásra döntöttem a katonaság mellett. A bátyám két éves tiszthelyettesi iskolát végzett, amikor én végzős voltam a szakközépiskolában. Annyira lelkesen beszélt a katonai hivatásról, hogy megtetszett. Tulajdonképpen tinédzser koromban, 18 évesen döntöttem el, hogy én is katona szeretnék lenni. A sok történet, amit testvéremtől hallottam nagyon megragadott. Egyébként teljesen a saját döntésem volt, szüleim nem szóltak bele, a hír hallatán, bár egy kicsit meglepődtek. Postaforgalmi iskolát végeztem, így talán kicsit furcsának tűnt a döntésem, de maximálisan támogattak. A baráti társaságot is meglepetésként érte, hogy katona szeretnék lenni, de ők is támogattak, senki sem akart lebeszélni. Ha újrakezdhetném az életem, akkor is ugyanígy döntenék.

 

VH: A civil életben mit szólnak, hogy egy hölgy is katonának áll?

K.B.: Szerintem már sokkal pozitívabban állnak hozzá, mint pár évvel ezelőtt. 12 éve vagyok a pályán és úgy érzem, teljesen elfogadott dologgá vált. Régebben főként a férfiak megítélése volt vegyes. De ez is eltűnő félben van már. Sokan negatív véleményt alakítottak ki egy katonanőről, de sokan voltak azok is, akik inkább elismerően reagáltak.

 

VH: Nehéz volt igazi katonává válni, vagy volt egy kis kivételezés?
 

K.B.: Nem volt nehéz. Az iskolában, a Szentendrei Katonai Szakképző Iskola műszaki szakán, nagyon jól felkészítettek. Lépésről lépésre tanultunk meg mindent. Az első perctől fogva segítettük egymást a társaimmal, mindenben. Amikor felavattak a Hősök terén, nagyon büszke voltam magamra. Kivételezést pedig sosem éreztem. A kiképzés során is úgymond, teljesen beilleszkedtem, ha kell ma is végigmegyek a gyakorlópályán. Jelenleg irodai munkát végzek, de természetesen gyakorlaton és kiképzésen - például lövészeten is - ugyanúgy részt veszek.

 

VH: Van kedvenc fegyvertípusa?

K.B.: Igen az AK-63/D. Talán azért, mert az iskolában ezt használtuk a legtöbbet és nagyon sokat tanultunk róla és úgy érzem, egész jól tudok vele bánni.

 

VH: Volt már misszióban?

K.B.: Afganisztánba 2009 végén utaztam ki az MH PRT 7-es váltásában és a 2010-es esztendő elején jöttünk haza. Nagyon izgalmasan éltem meg minden pillanatát a külszolgálatnak, annak ellenére, hogy van egy kisfiam és őt itthon kellett hagynom. Teljesen pozitív élményekkel jöttem haza.
Egy ilyen úton rengeteget lehet tanulni. Szakmailag és emberismeretből egyaránt. A személyiségfejlődés abszolút jól és érezhetően működött külföldön. Hihetetlenül jó társaság kovácsolódott össze, mindig egymás mellett álltunk. Ha valaki egy kicsit mélyebb pontra került a honvágy miatt, akkor is ott voltunk egymásnak. Sokkal több önbizalmam van mióta hazajöttem. Nagyon jó tapasztalatokat szereztem.
Karácsonykor azért engem is letört kicsit a honvágy. Nagyon vágytam haza, hiányzott a család. A társaim segítettek, „talpra állni.” Nagyon családias légkört varázsoltunk magunknak. Közös vacsorát tartottunk, amire magyaros ételeket főztünk, így legalább a hazai ízek megelevenedtek.

 

VH: Került veszélyes helyzetbe?

K.B.: Kimondottan veszélyes helyzetbe nem kerültem. A kinti kultúrát szem előtt tartva számomra talán annyi volt a különbség, hogy amikor afgán vendég érkezett, akkor a nőknek fejfedőt, kalapot kellett viselnünk. Ugye, ott hagyományosan az afgán nők fedett fejjel, eltakart arccal járnak az utcán.
A hazatérés nagyon jó élmény volt. Ugyanolyan büszkeséget éreztem mind a kibocsátó, mind pedig a visszafogadó ünnepségen, mint az avatásomon, amikor katona lettem.


 

VH: Kimenne mégegyszer?

K.B.: Jelenleg nem tervezem, főként a családom miatt. Tulajdonképpen a kisfiam kérése volt, hogy egy ideig ne utazzak el újra.
A kisfiam most már tízéves. Borzasztó volt őt itthon hagyni. A felkészülésem alatt én meg őt készítettem fel, hogy „anya most el fog menni, de hazajön hozzád”. Megbeszéltük, hogy „apának mindenben segíteni kell majd itthon és mindig nagyfiúként kell viselkedni”. Nem volt semmi gond szerencsére, a két férfi ügyesen megoldott mindent.

 

VH: A férje mivel foglalkozik?

K.B.: Férjem is katona, így teljes mértékig megérti és tudja, hogy miért vállaltam a külszolgálatot. Talán jobb is így, hogy mindketten a honvédségnél dolgozunk.     

 

VH: A családi életbe mennyi megy át a katonaságból? Ki hordja otthon a nadrágot például?
 

K.B.: Úgy érzem nálunk, mármint köztem és a férjem között egyenjogúság van. Mindenképpen törekszünk erre. A hivatásom mellett bőven jut idő a családra, akárcsak egy civil családban. Szerintem semmiben sem különbözünk egy hétköznapi családtól. Tehát nincs katonás rend és „parancsosztogatás.” A fiam ugyanúgy az ujjai köré csavar, például ha azt mondja, nem szeretne még fürdeni menni, akkor játszhat még egy picit. Talán nehézségnek csak az tudható be, hogy mivel én Dévaványáról származom, férjem pedig Dunaföldvárról, így kicsit messzebb vannak a nagyszülők, de az iskolai szünetekben sokat van a nagyiknál.

 

VH: A férje ezek szerint megértő a hivatásával szemben, de a kisfia nem hiányolja anyut?
 

K.B.:  Igazából a külszolgálatról való hazaérkezésem után hónapokkal tudtam meg azt, hogy mennyire nehezen viselte. Amikor szabadságra jöttem haza, nem lehetett rajta észrevenni, annyira ügyesen kezelte a helyzetet. Férjem mesélt egy aranyos történetet, amiből rájöttem, hogy valójában mennyire hiányoztam neki. Elmentek bevásárolni és a kisfiam fejében valamiért az ragadt meg, hogy én kilenc hónapot töltök külszolgálatban. Ahogyan mentek a sorok között borzasztó volt látni neki a táblákon az árakat, mert szinte mindegyik kilences számjegyre végződik és ez mindig azt jutatta eszébe, hogy anya csak kilenc hónap múlva jön haza. De nagyon ügyesen és jól viselte a távollétemet.

VH: És mi van fordított helyzetben?

K.B.: Mikor esetleg apa megy külföldre akkor kicsit más a helyzet. Pici kora óta hozzám ragaszkodóbb, de apát is hiányolja. Itt az a lényeg, hogy anya itthon van és aludhat mellettem, apa pedig hamarosan hazajön.

Aranyosan reagált egyébként arra is, amikor hazaértem Afganisztánból. Éjszaka érkeztünk meg, ő már aludt. Bementem hozzá, meg akartam ölelni, ő pedig álmában karolta át a nyakamat és mosolyogott rám. Érezte, hogy itthon vagyok.

 

VH: A katonaság mellett mire jut még ideje? Szeret például főzni?
 

K.B.: Állítólag egészen jól főzök. Kedvenceim közé tartozik a húsleves és a csirkepörkölt, de ezeket a fiam és a férjem is nagyon szereti.
 

 

VH: Mi a helyzet a nőies témákkal? Smink vagy éppen miniszoknya?
 

K.B.: Minimálisan szoktam sminkelni magam, de nem is igazán igénylem. A szoknyával is hasonlóképpen vagyok. Nyáron a negyven fokban felveszem, de nem jellemző rám ez a ruhadarab. A parfümöket viszont nagyon szeretem, a kedvencem a Celine Dion, bevált márkám és ebből egy picit azért munka közben is használok. Sokan meglepődtek már azon is, hogy a hivatásom ellenére egyáltalán nem vagyok fiús alkat.


VH: Ha lehetne három kívánsága, ami azonnal teljesülne?

K.B.: Igazából ezen a kérdésen el kell gondolkoznom. Talán egyetlen dolog lenne, amit nagyon szeretnék, ha valóra válna. A gyermekemmel kapcsolatban kívánnám és szeretném azt, hogy az ő élete úgy alakuljon, ahogyan szeretné és ahogyan, neki a legjobb.