A nagylélegzetű konferencián az országos szakmai szervezetek, történész kutatók a forradalomhoz vezető útról, az októberi eseményekről, a megtorlások hatásáról.
– Öröm számomra, hogy szülővárosom ilyen rangos történelmi konferenciának adhat otthont – jelentette ki Juhász Tünde Csongrád megyei kormánymegbízott a Pokol és menny - Mélységek és magasságok az 1956-os forradalomban című konferencia résztvevőit köszöntve pénteken az Emlékpont előadótermében.
A konferencián az országos szakmai szervezetek – mint például a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a VERITAS Történetkutató Intézet, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – és térségünk történész kutatói járták be a forradalomhoz vezető utat, az értékelték az októberi eseményeket és elemezték az 1956-ot követő megtorlások hatásait.
– Bár a Műegyetemen 1956-ban tanuló ifjúság kapott képzést szocialista ideológiából, mégis a kommunista kormányzat ellen fordult – mondta el előadásában Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője. Mint rámutatott, az ’56 őszén az egyetemre visszatérő fiatalok magukkal hozták az országban meglévő elégedetlenséget és a kollégiumban nem voltak mellettük szüleik, akik visszatartották volna őket a megmozdulásokon való részvételtől, viszont együtt megsokszorozódott lelkesedésük és erejük.
Az ősz folyamán a Petőfi Kör gyűlései, Rajk László és társainak újratemetése és a kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ tisztújítását előkészítő évfolyamgyűlések hangulata is egyre forróbb volt, amelyekbe berobbant a szegedi egyetemisták kezdeményezésére a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) megalakítása és az általuk megfogalmazott politikai követelések, amelyek elvezettek a rendkívül tiszta és emelkedett forradalomhoz.
A következő előadó, M. Kiss Sándor professzor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főigazgató-helyettese Németh László gondolatát idézte, amely szerint a forradalmak nem azokban az országokban törnek ki, amelyekben legnagyobb az elnyomás, hanem azokban, amelyekben a „legvisszanyomottabb” állapotban van a társadalom. Mint kifejtette, Magyarországon az ezeréves, a társadalom magántulajdonra épülését és a vallásosság elfogadottságát változtatta meg a totalitárius rendszer, amely a társadalom széles köreiben hozott létre feszültséget: október 23-án mindenki változást akart, megváltoztatni a diktatúrát, amelyben bárkit, bárhol, bármiért letartóztathatott a hatalom.
– A szovjet csapatok a Varsói Szerződésben (VSZ) foglaltak alapján tartózkodtak Magyarországon – fejtette ki Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, hozzátéve, hogy az említett szerződésben az is olvasható, hogy nem vehetnek részt olyan akcióban, amely a másik ország ellen irányul. Márpedig a szovjet csapatok a VSZ elveit is sárba tiporták, amikor a hivatalban lévő magyar kormány akarata ellenére Magyarország elleni hadműveletbe kezdtek.
– Amíg az 56-os forradalomra a törvényesség megtartására való törekvés volt a jellemző, az azt követő megtorlások célja a mindenkit elérő bosszú volt – fogalmazta meg Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. Az előadó kijelentette: a hazai Filmhíradóban, vagy a nyugati országok médiumaiban a megtorlásról megjelenő tudósítások célja volt, hogy rombolja a forradalomban résztvevők morálját, azt a látszatot keltve, hogy a megmozdulásokban csupa közönséges köztörvényes bűnöző vett részt. Az elnök a győri megtorló perek kapcsán elmondta: a református lelkész, Gulyás Lajos az eldördült sortűz alkalmával épp nyugtatni igyekezett a tömeget, míg az ellene folytatott eljárásban gyilkosságra való felbujtással vádolták és a rá kirótt halálos ítéletet végre is hajtották.
Az előadó az ítéletek előkészítésében részt vett ügyészekről folytatott vizsgálatait értékelve elmondta: legtöbbjük tapasztalatlan, fiatal és a kommunista rezsimhez kötődő, gyakran állambiztonsági hátterű személy volt, akik komoly jutalmat és karriert kaptak, ha halálos ítélet kiszabását kérték. Később azonban, a megtorlásokat követően a napi ítélkezésben nem sok hasznát vették a vádhatóság alulképzett, ám nagy öntudattal rendelkező munkatársainak, akikkel a hatalom sok a legtöbb esetben kegyes volt: múltjukat kisatírozták és egy-egy állami vállalat jól fizetett jogtanácsosaként biztosította a megélhetésüket.
– A manapság, a migránsválság kapcsán felhozott vélekedéssel szemben nem volt igaz, hogy az ötvenhatos menekültek abba az országba mehettek, ahová csak szerettek volna – fejtette ki Rácz János, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa. – Előfordult, hogy a külföldre távozott középiskolás oktatását csak egy fél évre biztosította az őt befogadó francia állam és csak a vöröskereszt segítségével fejezhette be iskoláját. Az előadó szólt azokról a magyar bányászokról is, akik Nagy-Britanniába kerültek, ám az ottani baloldali szakszervezet az ellenforradalmárt látta bennük és nem engedték, hogy alkalmazzák őket. Rácz János hozzátette: a külföldre emigrált magyaroknak számolniuk kellett azzal is, hogy a hazai titkosszolgálat nemcsak őket, de családtagjaikat is figyelemmel kísérte és sok esetben a kettős identitás – külföldön magyar, itthon külföldi –, a megváltozott gondolkodás és a mindkét országban a még és már akcentussal beszélt nyelv is akadályozta elfogadásukat.
Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese a nemzeti gondolkodás és a kommunista eszme közti éles különbséget szemléltetve kifejtette: 1941-ben az akkor még illegalitásban működő magyar kommunisták egyik összejövetelén fogalmazták meg: az igazi kommunistán csak a gatyamadzag lehet nemzeti színű, vagy tán’ még az sem. A kommunisták a nemzeti kultúrát, és a nemzeti múltat is igyekeztek háttérbe szorítani. Az előadó az ’56 utáni kádári konszolidációról szólva arról is beszélt, hogy az állampárt szerint voltak bár megtévedt, de becsületes értelmiségiek, őket kell megnyerni a közös harcra a rossz szándékú értelmiségiek ellen, s Biszku Béla megnyilvánulását is felidézte, aki szerint a hazafias jelszavak alatt jelentkező demagógia csak egyetlen lépésre van a fasizmustól.
Bálint László állambiztonsági szakértő, aki 2003-bn könyvet publikált 1956 hódmezővásárhelyi eseményeiről, előadásában felidézte a forradalom kitörését követően Vásárhelyen történt megmozdulásokat, amely során a gimnazisták Kossuth téri koszorúzását követően a tömeg a Városháza mögé vonult, hogy talapzatáról eltávolítsa Iván szobrát. A szakértő felidézte a kötöttárugyárban történteket is, ahol a gyár vezetői kérésére a laktanyából érkezett katonák oszlatták szét kemény módszerekkel az ott tüntetőket.
– A Szegeden született Avemaria Brúnó 1932-ben végzett a Ludovikán és vásárhelyi lányt vett feleségül – ismertette a katonatiszt életét Vincze Gábor, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark történésze. A később vezérkari akadémiát végzett katonatisztet 1947-ben egy korábbi beosztott katonája jelentette fel, amely szerint az egységük szabadkai bevonulása idején a parancsnok nyolc órára kiköttette. A bíróság nem igyekezett kideríteni az igazságot – miszerint a renitens katona részegen társaira lövöldözött, és a kiköttetés, mint büntetés fél órára is kegyetlen eljárás, nyolc órát ki sem bír egy ember. Bár az eljárás végén Avemaria Brúnót felmentették, sem katona, sem a másik végzettségének megfelelő jogi pályán nem tudott elhelyezkedni, csak fizikai munkát végezhetett.
1956. október 23-án Avemaria Brúnó Hódmezővásárhelyen bár saját tizenhét pontos követeléslistát állított össze, a tömeget mégis igyekezett nyugalomra inteni, a kommunista bíróság ennek ellenére izgatásért elítélte három évre. A Népszabadság akkori tudósítása szerint fegyveres szervezkedésben és lakások kifosztásában vett részt a „horthysta katonatiszt”.
Tóth Eszter Zsófia, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa a vidéki nők szempontjából mutatta be a forradalmat, hangsúlyozva, hogy az Emlékpont vasárnap bemutatásra kerülő kötete, amelyben a hódmezővásárhelyi közgyűjtemény történészeinek az ötvenhatoos vásárhelyiekkel késztettek interjúit adják közre, jól illusztrálja ezt a szempontot. Mint elmondta: kevesebb nő vállalta a harcokban a fegyveres részvételt, viszont sokan ápoltak sebesülteket. Az említett kötetben olvasható Aranyossy Ildikó története, aki azért nem tanulhatott tovább, mert verset mondott a városi megmozduláson és édesapját sem találták elég hűnek a szocialista hatalomhoz.
Pallagi Mária kecskeméti történész édesapja, Pallagi Sándor történetét ismertette, aki bár röplapokat fordított oroszra és fegyvereket szállított, hogy azok biztonságba kerüljenek, több évre bebörtönözték és egyetemi tanulmányait társai közül utolsónak, 1967-ben fejezhette be, és később is megakadályozták főmérnöki kinevezését.
– A paraszti társadalom szenvedett a legtöbbet a kommunista gazdasági politika miatt – fejtette ki Filep Tibor történész, aki az ötvenhatos debreceni és Hajdú megyei eseményeket ismertette a konferencián. Mint elmondta, október 23-án délelőtt a cívisváros egyetemistái tüntettek, hogy a helyi pártlap nyomtassa ki követeléseiket, és délután már az utcán volt a 20 pontot tartalmazó különkiadás. A fiatalok felkeresték a környező kistelepüléseket, hogy segítsenek a községekben a forradalmi bizottságok megalakítását.
Erdész Ádám, a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárának igazgatója a gyulai történésekről tartott előadásában szólt Nádházi Jánosról, aki a városi tanács előtt összegyűlt nyolc-kilencezer fős tömeg előtt tartott beszédében a forradalom mellett tett hitet, összefogásra buzdított, de a felszólalás végén mérsékletre intette6a jelenlévőket. A tömeg megérezhette saját maga hatalmát, s ez volt a forradalom sikerének titka.
Hajagos Csaba, a kecskeméti Katona József Múzeum történész-muzeológusa a kömpöci Túri Mihály történetét ismertette, akit azzal vádoltak – alaptalanul –, hogy Kiskunmajsán agyonverte a Négusként ismert Neményi Józsefet. Túrit 1956 novemberében előállították, majd a pufajkások Szegedre szállították, ahonnan internáló táborba került. Vád alá helyezték és az akkor huszonhét éves fiatalembert életfogytiglanra ítélték. 1972-ben szabadult, s bár a rendszerváltást követően polgármesternek is megválasztották, élete végéig nem sikerült elérnie, hogy ítéletét semmisnek nyilvánítsák.
Kornéli Beáta történész az 1956-os szuezi helyzetet elemezve elmondta: az egyiptomi területen lévő, az addig angolok és franciák által működtetett csatornát Nasszer elnök államosította, mivel az Egyesült Államok visszavonta az asszuáni gát finanszírozására tett ajánlatát. A franciák és britek Izraellel kötöttek titkos szövetséget, hogy fegyverrel szerezhessék vissza a fennhatóságot a csatorna felett, azonban az USA gazdasági eszközökkel rábírta a briteket és franciákat a támadás beszüntetésére. Az előadó hozzátette: Eisenhower amerikai elnök – aki azokban a napokban elnöki kampányának finisében inkább a béke, mint a háború hívének mutatkozott – annak idején nyilvánvalóvá tette, hogy nem célja Közép-Kelet Európában beavatkozni, az ő érdekül a jaltai konferencián megkötött megállapodás megtartása.
Nagy Gyöngyi, az Emlékpont történésze a közgyűjteményben vasárnap bemutatásra kerülő interjúkötet elkésztésének tapasztalatait összegezte. Mint kifejtette, huszonhárom interjút készítettek az Emlékpont történészei, azonban ez a munka a huszonnegyedik órában történt, amelyet jelez az is, hogy a kötet összeállítása idején hunyt el az egyik interjúalany, Földesi Ferenc, a Bethlen-gimnázium egykori igazgatója. Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetője hozzátette: színvonalas munka született, amely ötven, vagy száz év múlva forrásként szolgálhat a jövő történész kutatói számára.
Zeman Ferenc, az Emlékpont történésze az egyik vásárhelyi forradalmi vezető Erdei István és társainak perét feldolgozó kutatásait ismertette. A perben tizenegyen kerültek a vádlottak padjára, miután 125 tanút hallgattak meg a nyomozás során. Az 1958-ban kezdődött perben 115 tanút hallgatott meg a bíróság a zárt tárgyaláson, amely végén két felmentés született, a tanács végrehajtó bizottságának elnökének, Török Istvánnak a hatalommeg bocsátott, ő később MSZMP-tag lett és több városi nagyvállalatot irányíthatott, míg Eke Károly esetében a törvényszék botlásnak tudta be az ötvenhatos eseményekben való közreműködést. Erdei többi társa megbánást tanúsított, így ők enyhébb ítéletben részesültek, azonban Erdeit, aki kiállt elvei mellett – nyolc év szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra büntették.
Gulyás Martin, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza az üzemi munkástanácsokról végzett kutatásairól számolt be a konferencia záró előadásán. 2100 munkástanács 28 ezer taggal működött országszerte, a tagok fele Budapesten végezte tevékenységét, amely a központi hatalom működésének megszűnése miatt az önkormányzás eszközével vitte tovább a termelő üzemek működtetését. Az előadó hozzátette: a munkástanácsok voltak azok, amelyek 1956. november 4-ét követően a nemzeti ellenállás gerincét adták.
