Online tudományos tanácskozást tartottak a hódmezővásárhelyi Emlékpontban október 22-én Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezete – a rendszerváltozás tükrében címmel, az előadásokat a kommunista diktatúra időszakát feldolgozó intézmény közösségi felületein tekinthetik meg az érdeklődők.
A Nemzeti Emlékezet Hete keretében megrendezett történettudományi ülésen előadó történészek a forradalom szereplőinek, emlékezőinek, örököseinek és a kommunista hatalom viszonyát, annak az államszocializmus évtizedei alatti alakulását mutatták be. Miklós Péter címzetes egyetemi tanár, az Emlékpont szakmai tanácsadója bevezetőjében elmondta, hogy nemzeti ünnepünkhöz kapcsolódóan nem kizárólag ezen online konferenciára került sor a közgyűjteményben, hanem jónéhány vásárhelyi és vidéki iskolai csoport is részt vett tárlatvezetéséken, projektfoglakozásokon és rendhagyó tanórákon.
A tanácskozás nyitóelőadójaként Gulyás Martin, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (RETÖRKI Archívum) levéltárosa két fontos tényt emelt ki a kádári történetírás és az „ellenforradalom” kérdéskörében. Egyrészről a Kádár-korszak alapvetése hazugságon alapult, hiszen 1956 forradalmi tényét tagadták, másrészt ötvenhat megítélése egészen 1989-ig politikai kérdés volt, így Magyarországon nem beszélhetünk professzionális történetírói munkákról –különösen igaz ez Hollós Ervin, illetve Berecz János – a kádári diktatúra idején hatalmas példányszámban megjelentetett – könyveire. Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja a kádári megtorlás egy különleges intézményét, az ún. közbiztonsági őrizetet mutatta be előadásában. Az 1953-ban már megszüntetett internálást a szabadságharc leverését követően azonnal visszaállították – igaz, más néven –, ráadásul az első hónapokban mindenféle jogszabályi háttér nélkül. A fogalom „pontos magyarázatát” csak 1960-ban alkották meg, amikorra már tízezrek töltöttek hónapokat, sőt sokszor a féléves maximális elkülönítés időtartamán felüli időt embertelen körülmények, kínzások közepette a Gyűjtőfogházban, Kistarcsán vagy Tökölön.
Vincze Gábor először is a „demokratikus ellenzék” fogalmára hívta fel a konferencia hallgatóságának figyelmét. Az Emlékpont történésze szerint a „demokratikus” jelző használata kirekesztő, hiszen úgy állítja be a rendszerrel szembenálló személyeket, csoportokat (például a népieket), mintha ők nem vagy kevésbé lennének demokratikusak. Vincze előadásában azt is hangsúlyozta, hogy e körök tagjai kivétel nélkül kommunista gyökerekkel – legtöbbjük ugyanis jelentős pozíciót vállalt a Rákosi-érában ‑ bírt, vagy a „kádári mainstreamnél” szélsőbalosabb beállítódásúak voltak, akik legfőbb célja nem a rendszerváltás, hanem a szocialista rendszer „megreformálása” volt. Érdekességként említette meg, hogy a „demokratikus ellenzék” viszonylag későn, csak hetvenes évek végén találta meg 1956-ot – s ezzel együtt Nagy Imre alakját – mint viszonyítási alapot, és „sajátította ki” a témát. Valódi ellenzékiként két „örök forradalmárt” említett Vincze Gábor: Pákh Tibor (1924-) és Krassó György (1932-1991) nem voltak hajlandóak semmilyen engedményt tenni a hatalomnak.
– Nagy Imre és társai 1989. június 16-án lezajlott temetése a Kádár-rendszer sírba szállása is volt – mondta el Gulyás László, a Szegedi Tudományegyetem professzora, aki szerint ezen esemény nem elsősorban a demokratikus Magyarország létrejöttének ünnepe, hanem a „szoclib” világ születése volt. Előadásában a rendszerváltozást követő politikatörténeti eseménysorba illesztve vezette föl 1988 és 1989 első felének történéseit ‑ az állampárt határozatait, prominenseinek megnyilvánulásait, valamint a Történelmi Igazságtételi Bizottság létrejöttét és szerepét.
Költészet és rendszerváltás címmel Nagy Gáspár (1949–2007) életútját és ötvenhatos verseit mutatta be Miklós Péter, az Emlékpont és a Tornyai János Múzeum szakmai tanácsadója. A Fiú naplójából és az Öröknyár: elmúltam 9 éves című írások nemcsak a rendszerváltozást készítették elő, hanem a maguk korában – a nyolcvanas évek közepén – politikai viharokat is kavartak. A történész hangsúlyozta, hogy a költő gyermekkorának meghatározó élményei – nyugat-dunántúli katolikus paraszti származás, a forradalom leverését követően külföldre menekülők tömege – alakították ki történelmi és politikai nézeteit, s formálták verseit, esszéit és az 1990 utáni irodalmi és közéleti szerepvállalásait.
A konferencia szervezői és előadói a tanácskozás konklúzióját abban határozták meg, hogy teljesen természetesnek kellene lennie mind a hazai történész szakmában, mind az emlékezetpolitikában, hogy az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak többféle értékelése legyen, s egyik oldal se élvezzen a maga nézőpontjával kizárólagosságot.
A tudományos ülés anyaga ITT tekinthető meg!
