Egyik női hetilapunkban egy bárban italozó nő így indokolja alkoholizálását: "Túl kell élni valahogy, hogy nincs pasim." Valóban életveszélyes dolog az átmeneti egyedüllét?
Kezdjük azzal, hogy az átmeneti egyedüllét és a magány nem ugyanaz. A magány: belül van, egy érzés, független a külső körülményektől (hiszen létezik társas magány is.)
Feltehetjük a kérdést: mitől fél legjobban a modernkori ember? A háborútól? A betegségektől? A repüléstől, a liftektől? A nyilvános beszédtől? Lehetséges, hogy mindezeket felülmúlja egy alapfélelem: a magánytól! Hiszen háború esetén jó barátok segítségével életben lehet maradni… a betegség kellemetlenségeit enyhíti, ha van, aki ápol – és így tovább.
Kiszakadni viszont az Univerzum rendjéből, kizuhanni a végtelen űr hidegségébe a legvégső rettegést idézi fel.
Az egységből kiszakítottság ősi képe a kiűzetés a Paradicsomkertből. Egyedül: rossz
A kisgyerek számára végzetes, ha magára marad. Ekkor alakul ki a „szeparációs szorongás”, főleg, ha a kicsi ténylegesen át is élte az elszigeteltség élményét. Ezután mindent elkövetünk, hogy az ősi megfosztottság hidegéből az emberi kötődés melegségébe, vagy ha ez nincs, pótlékaiba meneküljünk. Mert miért is szól éjjel-nappal sok háztartásban a televízió? Virtuális emberek sokasága pótolja a valódi kapcsolatot, valóságshow imitálja a valódi élet ízét, színészek által eljátszott kaland és érzelem a valódi kalandot és érzelmeket. Az alkohol, drog, tömegrendezvények látszólag segítenek feloldani az önmagába kövült ego-határokat, átmeneti enyhülést hozva. Ugyanígy magányűző pótlék sok embernek a háziállattartás, a túlmunka (hiszen nincs miért, kiért hazamenni), az Internet virtuális chat-szobái. Önmagában nincs baj a tévével, a netes közösségi oldalakkal, sem a tömegrendezvényekkel – akkor lesz gyanús a dolog, amikor függőség alakul ki.
Éppen ezért elgondolkodtató, hogy a vallási hagyományokban mennyire fontos szerepe van az időről időre történő elvonulásnak. Nem a remetékről van szó, hanem akár a napi, esetleg heti egy órán át végzett csendes elmélkedésről.
Mikor voltál utoljára egy órán keresztül csukott szemmel, kikapcsolt zajforrások (rádió, mobiltelefon stb.) nélkül egyszerűen csendben? Kibírod, hogy egyszerűen csak nem csinálsz semmit, nem tereled el a figyelmedet a gondolataidról külső eszközökkel, így megszemlélve a „magány szörnyetegét”? Ki fog derülni, hogy kibírható, sőt a lelki gazdagság és kreativitás, türelem és béke forrása nyílik meg előtted. Igenis lehetséges, hogy a magány a barátoddá válik, és ha önmagaddal kibírsz egy órát csendben – akkor mindenkivel.
És innen érdemes kapcsolatokat indítani, ezek már nem lesznek felszínesek, pótlékok, játszmák. A spirituális hagyományok szerint a magány az utolsó beavatási kapu. Jézus is átment ezen a kapun – amikor az utolsó éjszakán, a Getsemáné kertben elaludtak a tanítványok és nem virrasztottak vele – majd a kereszten függve átélte az Istentől való elhagyottság élményét is. „Uram, miért hagytál el engem?” Buddhát szintén magára hagyták a tanítványok, amikor a folyóparton kimerülten fekve megküzdött a kozmikus üresség élményével. Az egyiptomi beavatások során kőszarkofágba zárták a tanítványt, hogy hosszú időn át teljes süket csend és sötétség vegye őt körül.
Biztos, hogy sokan elbuktak ezen a vizsgán, de az is biztos, hogy aki kibírja önmagával és átmegy a magány kapuján, az mesterré válik, átélve azt, hogy valójában nincs magány, nem lehetséges, hiszen mindenki és minden: egy.
