Azt már szakember, nem szakember némi túlzással megállapította: az idei nyár jelezte, hogy a Kárpát medence és azon belül is az alföldi régió már most is élhetetlen.
Dél Európából már kora tavasztól minden héten a szárazság következtében keletkezett erdő-, és bozóttüzekről érkeztek a hírek. Például Görögországban már Athén egyik külső kerületét is veszélyeztette a bozóttűz.
Magyarországon is idén szinte mindennaposak lettek a kisebb-nagyobb tüzek, amelyek többször lakott területeket is veszélyeztettek. Tűz különösen a Dél Alföldön fordul elő gyakran, ahol a szárazság már szürreális esetet is produkált: szeptember elsején Hódmezővásárhely közelében több száz méteren át égett egy öntözőcsatorna medre, a nádassal együtt. Itt már a közeli gazdaságokat is fenyegette a tűz.
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Van olyan virág, amit az alföldi gazdák nagyon nem szeretnek, ám mégsem rossz emberek. Ez pedig a sóvirág, hivatalos nevén magyar sóvirág vagy sziki sóvirág (Limonium gmelinii).
Mint ahogy a nevében is benne van, a szikes, kiszáradt talajon is megél. Ám semmi más. Díszes kékszínű jele a terméketlen, csontszáraz talajnak. Az aszály jele is. A Dél-Alföldön ezen nyáron, nyár végén hatalmas kék mezők tarkítják a horizontot. A szokásostól eltérő szikes területen túl ráadásul idén nagyobb teret is nyertek a sóvirágok, mivel a konkurens fajok állománya csökkent a csapadékhiány miatt.
A fonnyadt kiégett kukoricatövek, összetöpörödött napraforgó tányérok, a kirepedezett legelők a 2022-es nagy nyári aszályos időjárásra emlékeztetnek. Most már a 2024-es aszály veszi át az „emlékezést”, hiszen rendkívül csapadékmentes hónapok voltak eddig. A TIVIZIG statisztikája szerint az éves 560 mm-es átlaghoz képest idén csak 310 mm csapadék a területi átlag. Már áprilisban javasolta a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara a ’tartósan vízhiányos időszak’ kihirdetését. Ez azt jelenti, hogy ebben az időszakban vízjogi engedély nélkül, bejelentést követően egyszer rendkívüli öntözési célú vízhasználat lehetséges, emellett vízkészletjárulékot sem kell fizetniük a mezőgazdasági termelőknek. A kamara – kissé naív - elképzelése szerint mindez hozzájárul ahhoz, hogy öntözéssel mérsékelhetők legyenek a szárazság hatásai. A szándék értékelendő, ám az öntözéshez szükséges víznek el kellene jutnia a földekig.
És itt érdemes „mélyebben beleásni” a témába - majdnem szó szerint. Ugyanis – az Alföld sok részén – így a Dél-alföldi részen is a termőföldeket övező, elhanyagoltság és egyéb okok miatt eltűnt egykori öntözőcsatornákat újra ki kellene ásni, mert van, ahol be is temették a gazdálkodók, talán az EU-s földalapú támogatás növelésének reményében. Persze legyünk igazságosak, a folyamat már a 60-as években elindult, mert a TSZ-k, az Állami Gazdaságok a nagyüzemi termesztést preferálva, nem törődtek a csatornarendszerekkel.
A régi térképeken látható, hogy az – egyébként már eleink által is tudottan – kevesebb csapadékkal bíró szántók körül érdemes kiépíteni egy csatornarendszert, ami többszörös hasznot hajthat. Jó példa volt a Szentes – Hódmezővásárhely közötti terület, amely nagy részét csatornázták. A fúrt kutak és a Tisza felől érkező víz, állandó jó termést biztosított az itt gazdálkodók számára. A környéken élő idős emberek elmondása szerint, nemcsak az öntözés volt biztosítva öntözőhajók segítségével, hanem a betakarítás idején a gabonát, kukoricát, szénát ladikokkal szállították. Erről levéltári feljegyzések, régi fotók is fennmaradtak. Az öntözési időszak április vége, illetve május elejétől október végéig terjedt. A tavaszi vetés egyenletes kikeléséhez és zavartalan fejlődéséhez kellett öntözéssel a hiányzó vizet pótolni. Ez ma sincs másképpen.
A csatornázás terve az 1930-as évekből báró Weiss Manfrédtól származik, aki jelentős nagyságú földterületet vásárolt Derekegyház környékén. Javaslatára 200x200 méteres táblákra osztották a földeket, és közéjük öntöző csatornákat ástak. A csatornák táplálására több helyen 300 méter mély kutakat fúrtak.
Az öntözést egy kifejezetten erre a célra gyártott öntözőhajóval oldották meg. Kézenfekvő volt, hogy a hajót Csepelen, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt.-ben építették. A szivattyút a MÁVAG gyártotta. A hajó 34 méter hosszú, 3,5 méter széles volt. A 2 darab Ganz szivattyú 4500 liter/perc teljesítményű volt. Az öntözés sugara akár 90 méterre is elért. A II. Világháború alatt a hajó elsüllyedt, a motorok szétfagytak, ám 1960-ban már hiába hozták rendbe a hajót, mert alig 3 évig lehetett használni, az egyre inkább elhanyagolt csatornák miatt.
A táblázatból látható, hogy a hajós öntözés 30—100%-os terméstöbbleteket eredményezett — a nem öntözött területek terméseredményeihez viszonyítva. Az öntözést legjobban a lucerna és a cukorrépa hálálta meg. A csatornahálózatot az uradalom a belvizek levezetésére, az istállótrágya és a termések vízi szállítására is felhasználta. Érdemes megjegyezni, hogy a remekül megkonstruált lapos fenekű hajókat a parton egy ember vontatta, különösebb nehézségek nélkül.
Ha ezt a területet nézzük, ami egyáltalán nem egyedi a Dél Alföldön, mára már jól érzékelhető, hogy az intenzív mezőgazdasági művelés következtében kialakuló talajszerkezeti változások miatt a nyári hőhullámok során alacsony a felszín közeli légrétegek páratartalma, így a hidegfrontok a szokásos zivatarok és csapadék nélkül robognak át ezen a területen is. Ezért aztán az utóbbi években a nyári időszakban még az a néhány megmaradt csatorna is kiszáradt.
Ahogy mondani szokták, a „vészharangot” már évek óta kongatják. Ne tűnjék cinikusnak, de az elsivatagosodásért aggódó különféle konferenciák, workshopok szakemberei – tisztelet a kivételnek – nem igazán jártak/járnak ki a Dél Alföld júliusi, augusztusi forróságtól „ziháló” legelőire, termőföldjeire. Azt már szakember, nem szakember némi túlzással megállapította: az idei nyár jelezte, hogy a Kárpát medence és azon belül is az alföldi régió már most is élhetetlen. A folyamat már régebben elkezdődött: jól működő gazdálkodásról árulkodó, mára elhagyatott, romossá vált tanyák látványa egyre gyakoribb. Sőt a most már évente ismétlődő aszályos hónapokat a táplálék és az ivóvíz hiánya miatt a vad (fácán, őz, mezei nyúl populáció) is megsínyli. Hiszen a kevés megmaradt erdő aljnövényzete is csontszárazzá vált.
Az egykor az alföldi gazdálkodás nehézségeivel tisztában lévő és innovatív szellemmel megáldott emberek emlékét ma is őrzi a Derekegyház központjában felállított öntözőhajó kicsinyített mása és márványtábla.
Utóirat: A helyi gazdák és a vízgazdálkodásban járatos helyiek szerint a siránkozás és „vészmadárkodás” helyett ásni kellene…kutakat ásni! Mint mondják, ott a víz a föld alatt, még a Gobi-sivatag alatt is van víz.
"Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk."
A szárazsággal az Európai Unió is intenzíven foglalkozik, ahogy az alábbi podcastban meghallgatható:
https://www.youtube.com/watch?v=D8_7rxJsmNk&ab_channel=EuropeanParliamentaryResearchService&loop=0
Az EU a közös agrárpolitikával (KAP) igyekszik biztosítani a vizek védelmét, ami az európai zöld megállapodás kulcsfontosságú szempontja is. A KAP 2023. január 1-jén lépett hatályba, szigorúbb vízvédelmet és a fenntartható gyakorlatok támogatását célozza.
(Fotók: Niethammer Zoltán, Szabó Péter, B.Szabó Zoltán, archív)
