Lévay József költői életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki csak jókat, elismerő és nagyra becsülő szavakat írt és mondott.
Ám mégsem tudott nagy költővé lenni hazájában. Lévay a legjobb színvonalon volt annak a művésztípusnak a megtestesítője, amely semmiben nem módosítja a véleményeket, egy lépésnyire sem mutat utat népének vagy éppen az emberiségnek, de pontosan kifejezi, megfogalmazza korának és körének tényleges hangulatait.
Földesi Ferenc nyugalmazott iskolaigazgató köszöntő szavai után erről is beszélt Simon Ferenc a Bethlen Gábor Gimnázium volt igazgatója május elsején Hódmezővásárhelyen, a költő domborművének avatásán.
A vásárhelyi Lévay utca és Szántó Kovács János utca sarkán álló ház falán, civil kezdeményezésre ma avatott dombormű arra a költőre emlékeztet, aki fiatalon a reformkor haladó romantikusa, 1848-49-ben őszinte forradalmár-hazafi, aki kortársa volt Petőfinek, Tompa Mihálynak, Arany Jánosnak. Az akkor 24 éves Lévay lelkesedik értük, hatásuk alá kerül, és ez egész életére meghatározza költészetét. Nem lesz soha epigon, nem formáiknak és nyelvezetüknek rutinos utánzója, mindig a maga őszinte érzésvilágát fejezi ki abban az időben "nép-nemzeti" iránynak nevezett stílusban, amely ővelük kezdődik. A 48-as Forradalom és Szabadságharc bukása után hazamegy a szülői otthonba, eltűnik a szemek elől. De amikor Haynau rémuralma után kiderül, hogy személy szerint nem üldözik, egy időre visszatér Pestre, ahol a Kemény Zsigmond szerkesztette Pesti Napló munkatársa. 1852-ben visszamegy Miskolcra tanárnak. Ebben az évben jelent meg első verseskötete, amely a már eddig is népszerű költőt országos hírűvé teszi.
A közel nyolc évtizedet átfogó költészete a magyar középrétegek hangulatainak, legátlagosabb gondolatainak, átlageszményeinek hiteles felszíni krónikása. Tudta tartani az esztétikai színvonalat: a mértéktartó arányosságot, a választékosságot, a tetszetős és fülnek mindig kellemes vers-zeneiséget, vagyis a legjelentéktelenebb mondanivalónál is a hibátlanságot.
Mindig szerette az embereket, belenyugodott a változtathatatlanba. Sose volt különösképpen vallásos, de mindig erőt és vigaszt adott zavartalan istenhite, belső harmóniával vette tudomásul az ifjúság múlását és az öregség elérkeztét. 1918-ban az Első Világháború végén hunyt el.
A május elsején a Lévay Józsefről elnevezett utca elején domborművének avatásán, az őt méltató szavak mellett egyik versét is meghallgattuk. A kis ünnepségen a Városi Vegyeskar énekelt.
Návay Sándor patinázott pirogránit alkotását Simon Ferenc avatta fel.
