Talán maguk a csőfektetők sem gondolták, hogy Vásárhelyen a Népkerten keresztül lefektetett termálvezeték árkának kiásása közben, egy különleges és az idősebb vásárhelyiek emlékezetébe mélyen beleivódott épület alapjai kerültek elő.
Fotók: VH
Éppen ott, ahol stílszerűen egy kopjafa emlékeztet a kultúra Dél Alföldön hírneves szentélyére, a Faszínházra.
A Vásárhelyi Hírek fotósa készített képeket, a talán most már örökre eltűnő falakról és egy téglabélyegről!
50 éves történetének megismeréséhez Kristó Mária kutatási eredményeit hívtuk segítségül.
1885-ben a Népkertben lévő nyári színkör épülete olyan elhanyagolt, korhadt állapotban volt már, hogy egy orkánerejű vihar összeroppantotta. Ekkor állt elő javaslatával Kun Ignác a talpraesett vendéglős, aki olyan favázas vigadót tervezett, amely nyaranta színi előadások megrendezésére is alkalmas lett volna. A város kisebb-nagyobb módosításokkal elfogadta a tervet.
Az építkezést 1897 őszén kezdték el, s 1898. július 15-én fejezték be. A 800 fő befogadására alkalmas épület magába foglalta az előcsarnokot, irodát, pénztárt, nézőteret, páholyokat, karzatot, zenekari árkot, színpadot, négy öltözőt, díszlet- és ruhatárt. A színpad 11 méter mélységű és 14 méter széles volt. A színpad két oldalán helyezkedett el a négy öltöző, mögötte pedig a díszlet- és bútorraktár, s ezek felett a ruha- és könyvtár. Az impozáns épületet 1898. július 31-én és augusztus 1-jén, kétnapos ünnepségsorozattal nyitották meg. A megnyitón Jászai Mari is fellépett.
A mai fiatalabb generáció nem is tudja, hogy attól kezdve egy olyan színház működött ott 50 évig, amely a magyar színjátszásnak olyan személyiségeket adott, mint például Szerdahelyi József, Sághy Zsigmond, Rajz János, Várhelyi Endre és Gombos Katalin.
A vásárhelyi polgárok számára rendkívüli értéket jelentett a Faszínház, olyat, amely az élet egy darabját ábrázolja, mindenki átéli kisebb-nagyobb mértékben, és mégis oly kiismerhetetlen.
Az 1940-es évek végére az épület elöregedett, elhasználódott; az egykor délcegen álló faszínházat lebontásra ítélték. Ódon falainak emlékét ma már csak képek őrzik és a színház helyén álló kopjafa emléket állítva a boldog, termékeny időszaknak, amikor társulatok váltották egymást, neves előadók léptek fel igényes produkcióikkal. A közönség sokáig fájlalta színházának elvesztését. Abban reménykedtek, hogy a színi kultúra egy állandó kőszínház létesítésével megmarad a városban, s addig ideiglenes jelleggel a kultúrház próbálja betölteni e szerepet; ám az álmok szertefoszlottak, mivel elvetették a színházépítés lehetőségét. A mai napig nem sikerült Vásárhelyre újra pezsgő színházi életet varázsolni, pedig az igény még most is megvan az emberekben, s bizakodnak régóta dédelgetett álmuk megvalósulásában.
