Április elsején, a Fekete Sas földszinti nagytermében, az Aranyossy Ágoston Alapítvány szervezésében és javára, Lukács Sándor Jászai Mari-díjas színész, költő verses előadásán vehetett rész a vásárhelyi közönség.

Fotó: VH

A résztvevők Lukács Sándortól a színésztől, a kortárs költőtől, egy kronológikusan összeállított, nosztalgikus hangulatú, ’Az elűzött álom’ című kötetéből válogatott verseit hallhatták.

A ’Majomünnep’ című alkotása a gyermeki élmények egyvelegét a Rákosi idők hangulatával összegyúrva jelenítette meg, melyet többek közt követett az első „nagy kamaszkori szerelmet” idéző Panoptikum című költemény. Hol humoros kifejezések, képek varázsoltak mosolyt mind az előadó, mind a hallgatóság arcára, hol komor, már-már naturalista ábrázolással szállhattunk magunkba, s konstatálhattuk, egyszer mindannyian a halál ölelő karjaiban távozunk. Társadalmi és politikai kritika, majd néhol groteszk négysorosok ritmikus, könnyed sorain máris nevetésre váltott a közönség.

Mai fellépése előtt mondta: „Nemes célért, egy nemes helyszínen”. Mit gondol magáról a jótékonykodásról? Lehet az akár képmutatás, az adakozók önfényezése? Az ön számára mi az önzetlen segíteni akarás?

Igen. Hát ez egy hosszú téma. És ezt tényleg meg lehet közelíteni több oldalról is. Én is hallottam már arról, hogy kicsit önmagunkat fényezzük, meg le lehet írni az adóból, satöbbi.

Azért jótékonykodni nem csak elvben, hanem a gyakorlatban is azok tudnak, akiknek van miből. Ez a puszta igazság!

Azok tudnak, akik anyagi javakkal is áldozni tudnak saját kultúrájukra, az oktatásra, az egészségre, és azokra a területekre, amelyek nem profithozó tevékenységet valósítanak meg. Az úgynevezett visszamaradott országokban ugye hát ezért mennek könnyebben ezek a dolgok, mert ott megvan erre a lehetőség – nagyobb az egyes társadalmi rétegek közti különbség.

De én azt veszem észre, hogy most – nem azt mondom, hogy gomba módra szaporodnak el, mert attól még messze vagyunk, de – tényleg akadnak nálunk olyan gazdasági társaságok, szervezetek, vállalkozások, emberek, akik azért odafigyelnek ezekre a dolgokra, és én ezt mindig nagy örömmel veszem tudomásul, mint ahogy én is nagy örömmel jöttem ma ide.

Nekem is van egy fiam, és általában akinek gyermeke van, az pontosan tudja milyen nagy dolog az egészség, milyen nagy dolog, ha egy gyermek rendben van mentálisan és fizikailag egyaránt. És van, amikor bizony nem biztos, hogy a szülők, vagy a közvetlen környezete segít megoldani ezeket. És igenis, szükség van arra, hogy egy szervezet, egy valaki, vagy valami figyeljen ezekre.

De nem feltétlen az a segítség, hogy anyagilag segítünk…

Igen, hisz az lenne a szép, ha természetességgel csinálnánk ezeket, és nem tartva most glóriát a fejem fölé, hogy így és úgy…, hanem az lenne a szép, ha megyünk valamerre és valaki rosszul lesz, akár velem egykorú, akár idősebb, akár kisgyermek, az lenne az első dolgunk, hogy segítünk, és nem megyünk el mellette.

Most a költőt kérdezem. Maga a költészet és egyáltalán az írás mit jelent Lukács Sándor számára?

A versírás, csak úgy, mint a színészet, az előadó művészet egy önkifejezési forma, amelyhez társul egyfajta magány.

Tehát az emberek előtt mindig úgy kell viselkedni, mintha egyedül lennénk. Ez a gyönyörű a színészetben. Én ezt a fajta színészetet szeretem, és ezt a fajta színészetet próbálom magam is megvalósítani, aki nem cigánykerekezik, szaltózik, fejre áll, hanem úgy játszik, mintha a saját szobájában ülne, természetes létezést közvetítve. Érezzék úgy a nézők, mintha periszkópon át néznének bele az embernek a legbensőbb titkaiba. És ha sikerült ezt a színészetben létrehozni, az aztán a valami! Ezért érdemes csinálni!

Azonban, ezzel nem azt akarom sugallni, hogy megvetem a nagy komédiásokat, sőt, imádom! Másrészről nagyon nehéz, ehhez is kell egy olyan mély lelki állapot, hogyha én igazán elnevetem magam, vagy úgy igazán nevetek az előadás közben, akkor annak tartalma van. Így azt kell mondjam, hogy igenis a humor mögött is legyen játék.

Na, most visszatérve az írásra, ott is egyedül ír az ember… A költő, az író általában nem látja, hogy egy idegen ember olvassa a művét, és azt nem érzi, hogy milyen hatással van rá.

Ezzel kapcsolatban az jut eszembe, hogy sokan a fióknak írogatunk kezdetben. Majd kikapva onnan egy írást, megmutatva valakinek, minden keletkezési körülmény, háttér információtól megfosztva, az jár az eszünkben, hogy vajon az olvasó érti-e az írói szándékot, magáénak tudhatja-e azt a művet?

Ez egy nagy téma, és nem biztos, hogy van rá jó válasz. De, hogy a legközkeletűbb példát hozzam fel, ott van például Petőfi Sándor! Ő olyan volt, olyan személyes hangvételű volt a lírája, hogy még a forradalmi verseiben is ott az „én”, ott van Petőfi lelke, a tenni akarásban, az aktivitásban.

És van az úgynevezett objektív líra! Hogy egy teljesen más korból mondjak egy kiváló példát! Nem csak költőnk, hanem kiváló irodalomtörténész is, Lator László egyetemi tanár. A televízióban is elég gyakran tűnik fel ismeretterjesztő műsorokban. Nos, ő, mindig egyes szám harmadik személyben ír, kívül helyezi önmagát, legalábbis a versben direkt módon soha nincs benne. Egyébiránt persze, hogy benne van, az az élmény, amit leír, az az ő képeinek és képzettársításainak eredménye, és általuk írja a versbe bele magát. Láttat valamit. Ez is egy nagyon magas lelkületű költészet. Én nagyon szeretem!

Van olyan költőnk, aki kifejezetten nagy hatással volt Önre?

Persze! Több is! A nagy klasszikusoktól kezdve, a nagy Vörösmarty, Petőfi, Arany, és előttük Csokonai, de nem is mondom tovább, mert félek, valakit kihagyok. De ez az úgynevezett magyar klasszikus vonulat, majdnem Janus Pannoniusig visszavetítve, akiről tudjuk, hogy szinte csak latinul írt, vagy Balassin át Vörösmartyig, de nehogy valakit kihagyjak!

Azt hiszem e kis nemzet, büszke lehet arra, hogy ilyen nagyszámú zseniális költőt tudhat magáénak.

Ahogy az előadása végén a kis négysorosokat hallgattam, egy-némelyik nekem Pilinszkyt jutatta eszembe.

Jaj! Hát ne is mondja, mert ez… Nem érek én föl! Mert Pilinszkytől… Nagyra tartom. Olyan óriási költőnek tartom, mint ahogy Weöres Sándor is írta valakiről: a homokban a lábnyomán kullogok. De ettől függetlenül az összehasonlítás megtisztelő! Köszönöm szépen!

Mit gondol arról, ha azt mondom, hogy a költészet haldoklik, és hogy ebből éljen meg valaki ma már az elképzelés is badarság lenne?

Ááá! Régebben sem volt olyan könnyű! Nem tudom már ki mondta, de „az is bolond, aki poétává lesz ma Magyarországon” – nem hiába született ez a mondás. Régebben sem volt olyan könnyű megélni, de azért mégis jobban lehetett. Ott voltak a regények, epikai alkotások, de a líra…

Ön szerint számít-e az a tény, ha egy verseskötetet ismert színész ad ki?

Nézze, azért nehéz tényleg jó választ adnom, mert hát ismert színész voltam már akkor, amikor 1985-ben megjelent az akkori Élet és Irodalomban egy oldalon a versem.

’85 tavaszán… vagy nem is tudom… ’85 nyarán jelent meg a Magvetőnél az első kötetem, Szökés címmel. És akkor már egy ismert színész voltam. És azt kell mondjam, gátja is volt az írásnak. Én magam is féltem attól, hogy belépek a szerkesztőségbe, vagy egy kiadóhoz, és nehogy azt higgyék, mert én, én vagyok, majd ezért fogadják el a műveimet. Azért hogy hiteles lírát alkothassak, kellett a hátam mögött egy kiváló ember támogatása, a „poeta doctus” Kálnoky László személyében, korának nagyon híres írója.

Kevésnek tartottam magam. Sőt!