Éppen most 30 éve, hogy a felújítási munkák során padlócsere és a deszkapallók megbontásakor bukkant elő - a sajtó minősítés szerint - az évszázad festmény-lelete.
Képünkön, Budapest Horánszky utca 9. számú ház
A történet még Tornyai életében kezdődött: a nagybeteg festő, ügyvédje útján, ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a hódmezővásárhelyi rendőrségen, mert hódmezővásárhelyi lakásából számára igen fontos iratok tűntek el (pl. a naplója), valamint a Horánszky utcai műteremből is eltűnt több mint 1000 festmény. A nyomozás során kiderült, hogy a naplót és a többi iratot Tornyainé vitte el, és az is tisztázódott, hogy nem ilyen sok, "csak" mintegy 600-700 db festmény hiányzik, kb. 100 000 pengő érékben.
Ezután történt, hogy Tornyai megkérte az orvosait, ne engedjék be Rózsit a kórházba...
Aztán kibékültek… Tornyainé bevallotta, hogy a képek mind megvannak, ő rejtette el őket. És jöhetett Széchényi István szegedi közjegyző, újabb ajándékozási szerződést és újabb végrendeletet írni.
A festő halála után a város ragaszkodott a Tornyai-életműhöz, következett a per, ami úgy végződött, hogy Tornyainé 1937. május 8-án megváltoztatta az eredeti keresetet, lemondott a képekről, helyettük életjáradékot és Mári képeinek a kiadását kérte. (639 db. Kovács Mária festette képről volt szó, vagy 30 000 pengőnyi ellenértékükről. A képekért Mári is perelt - ezt a pert azonban Tornyainé nyerte, mivel a bíróság megállapította, hogy Tornyai ezeket a képeket még Vásárhelyen megvásárolta.)
Az életjáradékot megállapították, a város vezetői fellebbeztek a szegedi ítélőtáblához, majd a Kúriához, de eredménytelenül. A per 1938-ban zárult, a Kúria végítéletével.
A város és az özvegy közti pereskedés azonban nem fejeződött be: 996 pengőt követeltek Tornyainén, férjének kórházi gyógykezelése fejében. Tornyainé "szegénységi jogon" pereskedett, ami azt jelentette, hogy költségmentességet kapott - hogy is tudták volna behajtani rajta az ápolási költségeket...
Bodnár Éva művészettörténész 1946-ban, amikor doktori disszertációjához anyagot gyűjtött, járt az özvegynél a Horánszky utcai lakásban. Négy kép lógott a falon összesen, meg üres rámák. Tornyainé közlékeny volt, mesélt, de azt mondta: "A műtermet bombatalálat érte, levelek, naplók sincsenek."
Az 1961-1962 folyamán, az emlékiállítás kapcsán többször beszélt Dömötör Jánossal, de mindig a Galériában, vagy a házfelügyelő lakásán. A műterembe soha nem engedte fel. Mindvégig azt állította, hogy a naplók és a levelek nincsenek meg, és képek sincsenek.
Talán félt attól, hogy elveszíti az életjáradékot, vagy hogy elveszik a nyugdíját.
Talán maga is elhitte már, hogy elvesztek a képek meg a többi, amit elrejtett. Hisz éveken keresztül nem nyúlt hozzájuk, nem adott el belőlük semmit. Pedig állítólag nagyon nyomasztó körülmények között élt, mindenkitől és mindentől elzárkózva. Csak távoli rokonai voltak, akik sose látogatták. A lakás, - ahová élete utolsó éveiben senkit nem engedett be, még a közvetlen szomszédait is csak az előszobáig, - siralmasan elhanyagolt állapotban volt.
85 éves volt, amikor meghalt. Noha az asszony azt állította, nincs a birtokában Tornyai-kép, halála után az új bérlő, Puskás László a lakásfelújítás során 717 festményre és rajzra bukkant, az egykori műterem padlója alá rejtve. Továbbá az özvegy ágya alól kerültek elő Munkácsy, Zichy, Feszty levelei, Tornyai naplója, valamint aranyérmek, nagyrészt 1938-as újságokba csomagolva. A kitűnő állapotban megtalált festményeket még abban az évben, 1984-ben a Magyar Nemzeti Galériában a nagyközönségnek is bemutatták.
