Pozsgay Imre egykori államminiszter lesz a vendége a Rendszerváltó portrék – rendszerváltó mondatok című sorozatnak az Emlékpontban.
A rendszerváltoztatás 25. évfordulója alkalmából az akkori időszak történelmi, politikai eseményeiről Pozsgay Imre és Lázár János országgyűlési képviselő beszélget február 8-án, szombaton 10 órától a hódmezővásárhelyi közgyűjtemény előadótermében.
1988. november 29-én a Budapest Sportcsarnokban összegyűlt pártaktivisták és munkásőrparancsnokok előtt Grósz Károly pártfőtitkár ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az egypártrendszer viszonyai között képzeli el a „pluralizmust”, és a „fehérterror” rémével fenyegette elvtársait. Alig két hónapra rá, 1989. január 28-án Pozsgay Imre, a kormány államminisztere a Magyar Rádió 168 óra című műsorában a Történelmi Albizottság jelentésére hivatkozva bejelentette: '56-ban nem ellenforradalom, hanem "népfölkelés" történt. Ez volt az a pont, ami végérvényesen megkérdőjelezte a kommunista rendszer legitimitását.
E történelmi mondat elhangzását követően néhány nappal ‑ szinte napra pontosan negyedszázada ‑ február 3-án Pozsgay Imre Hódmezővásárhelyen járt, ahol az Alföldi Porcelángyár több ezres hallgatósága fogadta.
Azóta már nemrég járt Vásárhelyen, de az 1989-es történelminek nevezhető eseményről Pozsgay Imre részletesen beszámolt visszaemlékezéseiben:
„Már hetekkel előbb, meg az előző év végén elvállaltam, hogy február 3-án Hódmezővásárhelyen nagygyűlést tartok az Alföldi Porcelángyár munkásainak. A meghívó es rendező szerv a gyár pártbizottsága volt, amelynek élén egy széles látókörű, jól képzett reformgondolkodású titkár állt. Baranyai Antalnak hívtak. Január 30-an, hétfőn felhívott, hogy minden készen áll a február 3-i, pénteki nagygyűléshez. Várnak. Kérdeztem, hogy hallgattak-e a szombati rádiót, és meggondoltak-e mindent alaposan, amikor megismétlik hívásukat.
Csak annyit mondott, hogy mindent tudnak, és a megbeszélt időben feltétlenül számítanak rám. Ott leszek, válaszoltam. Tudtam, hogy a gyűlést a sportcsarnokban rendezik, s a gyár munkásain kívül a város és környéke falvainak lakosságát is meghívták rá. Vásárhelyre délelőtt érkeztem, szokás szerint a pártbizottságra. Legnagyobb meglepetésemre ott várt egész megye vezérkara, élükön a megyei első titkárral és a megyei tanács elnökével. Természetesen ott voltak a város vezetői, a pártbizottság első titkára, a városi tanács elnökasszonya, akit régóta tiszteltem, becsültem, tudtam, milyen sokat tett Vásárhelyért. Mindez azért lepett meg, mert helyzetem tisztázatlansága miatt, a KB- ülés előtt nem keveset kockáztattak. Hiszen ha a KB-ülés mint pártellenest elítél, kizár a pártból, akkor nekik is felelniük kell azért, amiért jelenlétükkel irántam való szolidaritásukat kifejeztek. Mindez átvillant az agyamon, miközben üdvözöltük egymást, s aztán rögtön a tárgyra tértünk. A tárgy sem volt szokványos, mert ahelyett, hogy a megyéről és a városról szóló tájékoztatókat kellett volna hallgatnom, kiderült, azt kell megbeszélnünk, hogy az előttünk lévő órákban hogyan mozoghatunk a varosban, miféle biztonsági rendszabályokat fognak hozni. Azt már indulásom előtt közölte velem a kormányőrség illetékes parancsnoka, hogy ezentúl rendkívüli biztonsági intézkedésekre kell számítanom.
Megerősített kísérettel köz1ekedhetek csak az országban. Ettől kezdve, amíg hivatalomat 1990 májusában le nem tettem, azon a kormányőr vezette gépkocsin kívül, amellyel utaztam, még egy Mercedes kísért úton, bárhová mentem az országban vagy az országon kívül.
Vásárhelyen azonban ezenkívül meg óriási rendőri készültség fogadott. Arra hivatkoztak, hogy parancsot kaptak, minden körülmények között védjenek meg, ha a nép felháborodásában ítélkezni akar rajtam. A megye és a város vezetői ugyan túlzottnak tartották ezt az óvatosságot, de semmit sem tehettek ellene, mert ez az intézkedés nem tőlük származott. Anélkül, hogy nyomoztam volna és meg tudnám mondani, hogy kitől, azt okkal feltételezhetem ma is, hogy bizonyára ugyanazoktól, akiknek a pártközpontban és a Belügyminisztériumban nem tetszett, amit én január 28-an kimondtam. A háttérben minden bizonnyal szándékos hisztériakeltés és lincshangulat megteremtése is folyt, amire hivatkozva igazolni lehetett a nagyszabású rendőri intézkedéseket, s emellett esetleg elérni meg azt is, hogy az emberek távol maradjanak a gyűlésről. Ilyen kísérletek később is előfordultak a pályámon. Mindez nem tántorította el az embereket, ezrek jöttek el és zsúfolásig megtöltöttek a sportcsarnokot. Ott újabb huzavonába kerültem. A biztonsági emberek, akik minden bizonnyal maguk is hisztériakeltés és a dezinformáció rabjai voltak, kijelentették, hogy a főbejáraton nem mehetek be a sportcsarnokba, mert beláthatatlan és kiszámíthatatlan veszélyek leselkednek rám. Az öltöző felől kell az előre elkészített és körültekintően biztosított pódiumra fellépnem. Ezt én nem voltam hajlandó tudomásul venni és elfogadni. Közöltem, ha nem változtatnak szándékukon, akkor nem megyek be a sportcsarnokba. Közöljek, hogy elmarad a gyűlés, és oszlassák szét a tömeget. Némi vita után belátták, hogy hajthatatlan vagyok, s a gyűlés feloszlatása sokkal nagyobb bajt okozhat, mint a megtartása. Így aztán engedtek kívánságomnak, és beleegyeztek, hogy főbejáraton és a porondon kialakított úton vonuljak be a szónoki emelvényre.
Belépésemkor egy pillanat alatt világossá vált, hogy szó sincs lincshangulatról. Éppen az történt, amitől ellenfeleim a legjobban féltek: amikor az emberek megláttak, az egész csarnok ovációban tört ki. Felálltak, viharos tapssal kísértek a szónoki emelvényhez. A szűnni nem akaró tapsot végül is sikerült lecsendesíteni. A vendéglátók nevében az elnök üdvözölt, majd átadta a szót. Higgadtan, kimérten elkezdtem beszélni. Nyugodt voltam, mert ettől kezdve tudtam, ha ezentúl nagyobb hatalmak bántanak is, amíg lesz rá lehetőségem, hogy átlépjek felettük, közvetlenül a nyilvánossághoz, az emberekhez forduljak, addig nagy baj nem történhet velem.
A jól sikerült gyűlés után még maradt egy kis idő baráti beszélgetésre, a tanulságok levonására, s azzal a biztos tudattal tértem vissza Budapestre, hogy a vásárhelyi tanulságokat azok is megfontoljak, akik vesztemre törnek. Önbizalmam nem változott elbizakodottsággá, pontosan tudtam, hogy kikkel állok szemben, és azt is, hogy életre-halálra megy a harc, és ellenfeleimet sem ejtették fejre." - olvasható Pozsgay Imre hódmezővásárhelyi látogatásával kapcsolatos visszaemlékezéseiben.
