Erős mérgéről kapta nevét a halálfa, ördögfa, vagy ahogy többen ismerik: a tiszafa. Ezer évig él, ebből készült a magyarok visszacsapó ija, erősen mérgező emberre és lóra, az őzeket azonban megkíméli. Ma a rák legyőzésének kulcsát vélik benne megtalálni. Az erdészeti egyesület 2011-ben az év fájának választotta, ami túlélésének lehet záloga.
A hazai erdőtársulásokban leginkább érdekes színfoltként, ritka elegyfaként fordul elő a tiszafa, de dísznövényként is ismerős lehet. Nevét nem a Tisza folyótól, hanem a faj szláv eredetű nevéből származik, mérgező voltára való tekintettel korábban ördög- vagy halálfának is nevezték – közölte az Országos Erdészeti Egyesület. Neve nem véletlen, a „halálfa” minden egyes része mérgező, kivéve az élénkpiros színű magköpenyt.
Egy taxin nevű alkaloidát tartalmaz, amely az emberre és a páratlan ujjú patásokra (például lóra) veszélyes méreg, ám a páros ujjú patások – például szarvas, őz – különösebb mérgezési tünetek nélkül hántják e faj törzsét, rágják hajtását. A modern gyógyászat a méregből előállított taxolt a rák elleni gyógyszerként is alkalmazza.
A legendás magyar íj alapanyaga
Lassú növekedésű örökzöld faj, napjainkban 10-12 méteresre nő meg, a korábbi évszázadokban azonban impozáns méreteket elérő példányok is ismertek voltak. A történelmi Magyarország területén élő legnagyobb tiszafa átmérője tőben 120 cm volt, ennek tuskóját az 1885. évi budapesti kiállításon be is mutatták. Életkora meghaladhatja az ezer évet is: bár e példányok egy része több törzs összenövéséből keletkezett, mégis leghosszabb életű hazai fafajaink közé számít.
Sűrű szövetű fája régóta használt alapanyag. Már a honfoglaló magyarok is használták legendás visszacsapó íjaik készítéséhez, de épületfának is kiváló: az erdészeti felsőoktatás bölcsőjét jelentő Selmecbányán több lakóház gerendáját tiszafából faragták, úgyszintén a késmárki fatemplom oszlopai között is megtaláljuk e fa egykorvolt egyedeinek feldolgozott törzsét.
Ritka, és egyre ritkább
Tipikusan kétlaki faj, azaz külön egyeden nyílnak a porzós és a termős virágai. A nyitvatermőkre kevésbé jellemző a jó regenerálódóképesség, viszont a tiszafa törzs- és ágtörések, sebzések, fagykárok után elemi erővel és nagy számban hozza a törzsén, vastagabb ágain a hajtásokat, így lombozatát hamar tudja kiegészíteni. Talán ez a tulajdonsága is magyarázza, hogy igen kedvelt és elterjedt a kertvárosi övezetekben.
A tiszafa mai elterjedési területe szétszórt, pontszerű. Északi határa Norvégia déli részénél fut. Ma Közép-Európában 7 olyan előfordulása ismert, ahol az egyedszám jelentősebb, néhány törzs vagy facsoport feletti. Ezek közül hazánkban a Déli-Bakonyban, Szentgál – Márkó – Bánd – Herend községek határában található mintegy 13 ezer törzset tartalmazó, sajnos egyre csökkenő állománya.
Kiemelt figyelmet kap
A párás klímájú üde termőhelyeket szereti, elsősorban meszes alapkőzeten (például mészkő, dolomit) bukkan fel. Természetes előfordulásai bükkösökben, árnyas sziklaerdőkben, szurdokerdőkben vannak, ma már általában csak az ember és a vad számára nehezen megközelíthető árnyas, meredek lejtőkön, sziklás oldalakon találhatunk rá.
A természetes élőhelyein meglehetősen kis alaktani változatosságot mutató fafajt már régóta kertészeti kultúrákba vonták. Részben mutáció, részben keresztezés útján számos kultúrváltozata keletkezett, amelyek főleg a tűszín, tűállás és koronaalak tekintetében különböznek egymástól. Ma több mint 200 kertészeti változata ismert, közülük hazánkban mintegy tucatnyi fajtája kapható a díszfaiskolákban.
Azzal, hogy 2011-ben az év fájának választották, fokozott figyelem irányul a tiszafára. Kutatás, bemutatása az erdei iskola programok és az erdészeti ismeretterjesztés kiemelt témája.
