Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (Kosztolányi Dezső) 

Legalább háromszor annyi szót használunk, mint bármely más világnyelv. A csoda abban van, ahogy ezt a szókincset egymásba fűzzük, ahogy metaforákat alkotunk, a kifejezési metodikában, az érzelmek és gondolatok tökéletes átadásának lehetőségében. Míg mondjuk az angolban egy szó akár tíz dolgot is jelenthet, addig nálunk minden egyes fogalomra van vagy ugyanennyi kifejezés, nem beszélve arról, hogy csak az egyén képességein múlik, hogy kreativitása folytán mennyire választékosan tudja kifejezni magát.

A magyar nyelv olyan, mint a lego: minden darabja passzol a másikhoz, és az, hogy mit építünk belőle, csak szürkeállományunk korlátain múlik. Talán ebben rejlik a magyar kultúra összes letéteménye is. Fontos persze a vert csipke, meg a népi hagyományok, az irodalmunk remekei, építészeti értékeink, de ettől vagyunk mi igazán magyarok, amit és ahogyan mondunk és gondolunk. Ha pedig odafigyelünk arra, hogy ez a kincsünk ne vesszen el, soha nem kerül veszélybe kultúránk sem.

Talán Kosztolányi Dezső fogalmazta meg ezt a legszebben: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.