A népi bútorfestés hagyományait, szimbolikáját, színvilágát ismerhették meg és gyakorlati tapasztalatokat is szerezhettek azok, akik részt vettek a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum által meghirdetett bútorfestő kurzuson.

Az augusztus 13-án és 14-én, a kétnapos rendezvényen szó volt a templomokban alkalmazott bútorfestésről, a vásárhelyi bútorfestés sajátosságairól, és előadás hangzott el a bútorok restaurálásának és konzerválásának módszereiről is. Azok, akik kedvet éreztek, Dudás Ildikó népi bútorfestő irányításával a gyakorlatban is kipróbálhatták ezt a hagyományos népi iparművészeti tevékenységet.

A kurzust szervező Lucza-Vígh Erna, a közgyűjtemény múzeumpedagógusa elmondta: a Közös művészeti örökségünk nyomában című pályázatnak köszönhetően ingyenes, de regisztrációhoz kötött tanfolyamra felső tagozatos és középiskolás diákokat, egyetemi hallgatókat és felnőtteket egyaránt vártak.  

A 19. században Hódmezővásárhely a népi bútorfestés egyik kiemelkedő alföldi központja volt. Az asztalosok által készített festett bútorok legkorábbi tárgyi emlékei a 18. századból maradtak fönn. Közülük kiemelkedik a református Ótemplom festett berendezése, melynek elkészítéséhez 1732-ben, még más vidékről kértek föl asztalosokat. A helyi mesterek az átvett elemek felhasználásával azonban a vásárhelyi festett bútornak egy sajátos helyi stílusát alakították ki: sötétkék alapszínen jelennek meg az élénk, vörös vagy cinóbervörös virágmotívumok, főként a tulipán, a rózsa és a gránátalma.

A vásárhelyi festett bútorok virágkora 1830 és 1850 közé tehető, amikor ezek a környék más, kisebb bútorfestő központjai számára is mintául szolgáltak. E kor darabjain a díszítmények meghatározott és jellegzetes rendben helyezkednek el. A csokorba rendezett virágmotívumok gyakran vázából indáznak szét, melynek reneszánsz eredetére utal az "olasz korsó" elnevezés. A fazekasság és a hímzés mellett a népi bútorfestés a harmadik nagy vásárhelyi népművészeti kincs, de ellentétben az első kettővel, az utóbbi szakma mára szinte teljesen eltűnt.