Tihanyi Ákos – táncos koreográfus, a Valahol Európában koreográfusa: a jó ügyért akik ezt akarják ezt csinálni, összekovácsolódnak. Ez itt Szegeden abszolút megtörtént.
(Fotó: VH)
Tihanyi Ákos táncos-koreográfus – akinek a neve megkerülhetetlen, ha a legújabb kori hazai musicaljátszásról beszélünk. Táncos karrierjét a Madách Színház tánckarában töltött egy év után külföldön folytatta. Táncolt Ausztriában, Németországban, Hollandiában és Japánban is, ezalatt olyan világhírű koreográfusokkal dolgozhatott, mint Ann Reinking vagy Gillian Lynne. Koreográfusként stílusára nagy hatást gyakorolt Bob Fosse Chicago és Mindhalálig zene című musicaljei, az MTV-s klipek világa, valamint Macskák és a Vámpírok bálja.
2005-ben mutatkozott be a hazai közönség előtt mint koreográfus.
Jelenleg a musicalszínpadok vezető koreográfusa, a Madách Színházban, az Operett Színházban érhetők tetten táncálmai, mint például a Volt egyszer egy csapat, Producerek, Oltári srácok, West Side Story, József és a színes szélesvásznú álomkabát című darabokban. És a felsorolás még véletlenül sem teljes!
Vásárhelyi Hírek: Dolgozott-e már a Szegedi Szabadtéri Színpadán?
Tihanyi Ákos: Nem, még soha, ez az első, de szívesen fogok visszajönni, ha még valaki lehív ide!
V.H.: Nekünk úgy tűnt, hogy itt az alkotó folyamat alatt egy közösséggé formálódott a majd 200 fős szereplőgárda.
T.Á.: Ez így van. Ez a színháznak egy alapvető jó dolga. Ilyenkor a jó emberek, a jó ügyért akik ezt akarják ezt csinálni, összekovácsolódnak. Ez itt Szegeden abszolút megtörtént. Budapesten ez egy kicsit más, mert ott mindenkinek száz dolga van, kicsit úgy működik, mint egy gyár. Nincs meg ez, ami itt, hogy leülünk utána a büfében, tovább gondolunk dolgokat, beszélgetünk. Ez sokkal emberibb, ami itt van.
V.H.: Menjünk vissza a premierhez!
T.Á.: Őszintén, én nem szeretem a premiereket, feszült vagyok és ideges. Jobban izgulok, mint ők ott fenn. Értük izgulok, nem tudtam leülni, csak szorongva álldogáltam. De a végén aztán meg nagyon jó volt, nagy siker estéről estére. Ezt fel kell dolgozni, kell pár nap, amíg ez elér az ember agyába, hogy mi is történt. Tényleg.
V.H.: Tényleg, mi is történt az elmúlt hat hétben?
T.Á.: Egy normál színházban ez egy kéthónapos próbaidőszak, itt mindent be kellett sűríteni hat hétbe, ami mérhetetlenül nehéz, több okból. Itt van egy gyereksereg, akik tulajdonképpen nem voltak sosem színpadon. Úgy voltak castingolva, hogy tudjanak énekelni, mozogni, de alapvetően tánctudással nem rendelkeztek. Roppant nehéz volt összehozni ezt a csapatot, hogy ez működjön is, ehhez kellett az ő akarásuk.
V.H.: Egyébként tanít?
T.Á.: Nem. Tanítottam, de nem szeretek annyira tanítani, mert az egy más szakma. Én nem vagyok pedagógus.
V.H.: A próbák folyamát végigkövetve azt tapasztalhattuk, hogy mégis. Ahogy jött-ment, irányított a gyerekek között, átváltozott pedagógussá, táncpedagógussá.
T.Á.: Én csak csináltam a dolgomat.
V.H.: A kulisszák mögötti háttérmunka a néző számára rejtve marad. Hogyan éli ezt meg?
T.Á: Én színpadon éltem 15 évig. Én pontosan tudom, milyen az, amikor az ember előtérben van. Aki ezt a munkát vállalja, az azt is vállalja, hogy ez nem a rivaldafényről szól. Ez nekem sokszor sokkal többet jelent, mint amikor a színpadon voltam. Engem ez így különösebben nem zavar. Nem zavar, nem szabad, hogy zavarjon, hogy nem rólam jelenik meg a cikk, vagy a tudósítás. Mert én tudom, hogy amit a néző lát, az az én, vagy a mi munkánk eredménye. De az azért kárpótol, amikor kimentünk a premieren meghajolni. Az egy fantasztikus dolog.
V.H.: Kívánjuk,hogy ezt a sikert jövőre is átélhessük Önnel együtt a Dóm színpadán!
T.Á.: Én nagyon reménykedem!
