Hetvenöt éve a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájához vezető támadás vette kezdetét, amelynek következtében néhány héten belül több mint ötvenezer honvéd meghalt, ugyanennyien megsebesültek, harmincezren fogságba estek, ami sokak számára halált jelentette – mondta Miklós Péter történész, a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményvezetője a Don-kanyarban 1943. január 12-én megindult szovjet áttörésre emlékező városi ünnepségen a Hősök terén.
Száz éve, 1918-ban kezdődött a Don-kanyar áldozatáig vezető út, melynek demográfiai és gazdasági következményeit mind a mai napig nyögi a magyar társadalom. Az első világháborúban győztes hatalmak 1918-ban a történelmi Magyarország megszüntetése mellett döntöttek, amely tényeket a trianoni békediktátum csak szentesített, s hazánkat az ellenséges országoktól körülvett, ütőképes haderővel nem rendelkező országgá tették.
Magyarországnak az 1930-as évek közepére kényszerpályán mozogva más lehetősége nem volt, mint együttműködni a tengelyhatalmakkal és a náci Németországgal, részben a szomszédos államokkal szemben fennálló követelések, részben a politikai elszigeteltség, részben a geopolitikai adottságok miatt, miközben keleti szomszédunk, a Szovjetunió pedig sem ideológiai, sem politikai, sem stratégiai okok miatt nem lehetett partnere Magyarországnak.
A második világháborút követően, a szovjet diktatúra idején a Dont megjártaknak titokban kellett tartani, hogy a Szovjetunió területén harcoltak a szovjetek ellen, hiszen az 1945-öt követő politikai megtorlásokban, a népbírósági perekben súlyosbító tényezőnek számított az, ha valaki a Szovjetunió ellen harcolt.
A kényszerű szövetséges Németország 1941 után egyre több követeléssel lépett fel hazánkkal szemben, ezért lépett be Magyarország a háborúba. S amikor a náci Németország számára kedvezőtlenül alakult a hadi helyzet, a szövetségesei közül választott ki országokat, amelyek haderejét, gazdaságát, mint mondták, az emberanyagát saját stratégiai céljaik érdekében igyekeztek mozgósítani. A birodalmi külügyminiszter, Ribbentrop és Wilhelm Keitel vezértábornagy többször jártak Magyarországon követelni, minél nagyobb haderőt mozgósítson hazánk, s a kormány ekkor döntött a második magyar hadsereg bevetése, 207 ezer 500 fő mozgósítása mellett, akik mellett mintegy 30 ezer részben zsidó, részben politikai munkaszolgálatossal egészítve ki.
A második magyar hadsereg már 1942 folyamán súlyos, 30 ezer fős veszteséget szenvedett Magyarország határától ezer kilométerre, a Don-kanyarban kétszáz kilométeres szakasz védve Sztálingrád ostromának utánpótlásának biztosításáért.
A német hadvezetés nem emberként, hanem emberanyagként, nem szövetségesként, hanem alávetettként tekintett a második magyar hadseregre, s bár ígért élelmiszert, fegyverzetet, ruhát és utánpótlást, amelyet végül a második magyar hadsereg nem kapott meg.
Az esemény mai korra vonatkozó tanulsága, hogy egy kicsi, geopolitikailag beszűkült mozgásterű ország – innen nézve Európa közepén, nyugatról megítélve annak keleti részén – polgáraiként csak magunkra számíthatunk: sem a keletről, sem a nyugatról érkező barbársággal nem azonosulva, a magyarságért kiállva tegyünk azért, hogy a 21. században embertelen eszmék ne találjanak otthonra Magyarországon.
Hetvenöt éve több tízezer – köztük 113 hódmezővásárhelyi - katona vesztette életét, akik családokat, gyermekeket, özvegyeket hagytak hátra, akiknek munkája hiányzott Magyarország újjáépítéséhez, akiknek később nem születhettek meg a gyermekeik, s akiknek emléke kötelez, hogy büszkén vállaljuk áldozatuk után hetvenöt évvel, hogy a független és önálló Magyarország erős lehet.
Az eseményen Horváth Kornél római katolikus tábori lelkész imája és Dudás Ferenc református tábori lelkész áldását követően a megemlékezők elhelyezték virágaikat, koszorúikat a második világháborús emlékmű talapzatán.
