5 éve írtuk - A vásárhelyi-mártélyi Risztov Évát a köztudat egyfajta hősként kezelte, miután többéves kihagyás után, a 2012-es londoni nyári olimpián aranyérmet szerzett a 10 kilométeres nyílt vízi úszásban. A már visszavonult sportoló, akit sokáig csak „ezüst lányként" emlegettünk, most őszintén mesél gyermekkora és az élsport szövevényes kapcsolatáról, valamint az édesanyja feltétel nélküli támogatásáról.

(A cikksorozatban  „kortárs" hősnők gondolatai jelennek meg, akik hivatásukban kifejezetten megragadó és lenyűgöző egyéniségek. Történeteik, látásmódjuk bepillantást enged abba a bennünk szunnyadó érzésbe, hogy mind hősök vagyunk, csupán a forma változik.)

Risztov Éva: Eltűntem az emberek szeme elől, 2012-ben pedig csak bekapcsolták a tévét, meghallották a nevemet, azét, aki mindig csak ezüstöt nyert – „Nem valami Risztov?" –, és huszonkét év után akkor sikerült olimpiát nyernem. Az emberek azt gondolták, hogy én valami isteni tehetség vagyok, de jelezném, hogy nem. 

Semmilyen különleges tehetségem nem volt ahhoz, hogy kiváló úszó legyek, egyszerűen csak az, hogy ötévesen elhatároztam, én olimpiai bajnok leszek.

Risztov Évát hosszú éveken át ez a cél vitte előre, de egyik nap valami komolyan megváltozott.

19 éves koromig, minden reggel úgy keltem föl, hogy olimpiai bajnok akarok lenni. Elmondtam a szüleimnek, hogy addig csinálom, amíg így ébredek. Aztán eljött egy reggel – október 23-a –, és azt mondtam anyukámnak, hogy én már nem szeretnék olimpiai bajnok lenni. Az okokat nagyon hosszú lenne felsorolni; az egyik ezek közül a „Miért lett ennyi ezüstérmem? Ki tudna segíteni elérni az aranyat?" kérdéseimre elmaradt válaszok. A lényeg, hogy abbahagytam a karrieremet.

Sokan kérdezik, hogy mit csináltam abban a három és fél évben. Az első fél évben nem 4:30-kor keltem, hanem akkorra értem haza. Addig nem voltak barátaim, hirtelen lettek. Fél év alatt bepótoltam a sport miatti kihagyásokat, és azután elkezdtem dolgozni, gyerekeket tanítottam úszni. Hozzáteszem, hogy motokrosszoztam, jetskiztem, bungee jumpingoltam, ejtőernyőztem, mindent csináltam, amit a sport nem engedett, pontosan azért, mert egy kicsit lázadtam. Abban a három és fél évben megtapasztaltam, mi is az a civil élet: ezüstéremért nem adnak egy kiló kenyeret, rájöttem arra, hogy háromszoros ezüstérmes világbajnokként nem leszek semmivel sem különb másoknál.

Amikor jött a lehetőség, hogy újrakezdhetem az úszást, és "beleugrottam" a vízbe, azt éreztem, hogy nincs az a hátitáska rajtam, ami gyerekként igen – az a teher, amit a sportban lévő idő alatt a vezetők rám tettek, hogy te már csak éremmel jöhetsz haza, neked már csak nyerni lehet. Amikor újrakezdtem, meg akartam mutatni, úgy leszek olimpiai bajnok, hogy senki nem számít rám. 

Azt kell tudni rólam, hogy nincs hosszú kezem, nincs hosszú lábam, pedig ezek a genetikai tényezők fontosak, hogy az ember sikeres úszó legyen. Az egész karrierem arról szólt, hogy ha kell, erővel, akarattal, szorgalommal, de megcsinálom. Rengeteg edzőt elfogyasztottam, ami azért is történt, mert ők nem hittek bennem – már akkor feladták volna, amikor még el sem indultunk. 

Hadd emeljem ki, hogy ezek az eredmények nem jöhettek volna létre, ha édesanyám nem támogat. Köszönöm neki! 

Risztov Éva családjában senki sem volt sikeres sportoló. Pedagógus nagymamája és édesanyja nyomdokait elhagyva ő az élsportolók útjára lépett. 

Tudom, hogy anyukám nem ezt az életet választotta volna. Mert ki szeretne reggel 4:30-kor a gyerekének 20 éven keresztül tojásrántottát csinálni? Ki szeretne 22 kilométert leúszott gyerekkel hazamenni, és otthon hallgatni, ahogy sír az ágyban, mert éppen annyira fáj a teste? Ki akar egy kudarcokkal teli életet? – A sportban ugyanis a siker az arany, a többi a kudarc.

Csak mostanában tudom átérezni, hogy mit áldozott fel értem: miattam fölkelt, aztán elment 8-12 órát dolgozni, és engem este otthon meleg étel várt. 

Az egész karrierem arról szólt, hogy ha kell, erővel, akarattal, szorgalommal, de megcsinálom.

Én tizenpár évesen is napi 8-16 kilométert úsztam le, ami azt jelenti, hogy napi 6-8 órát a vízben töltöttem.

Amikor reggel keltem, a tanáraim és az osztálytársaim még aludtak. Mire beértem az iskolába, már leúsztam 7-8000 métert, de nekem is ugyanúgy meg kellett felelnem, mint a többieknek – anyukám nem várhatta el tőlem, hogy kiolvassak egy könyvet, miközben fogtam, elolvastam a címét, és elaludtam, de ő kitalált erre egy megoldást. Minden este odaült az ágyamhoz, és felolvasta a kötelező olvasmányaimat, amikor látta, hogy elaludtam, abbahagyta és másnap folytatta. 

Egy olimpiai döntőben nem fogják megkérdezni, hogy milyen színházi darabot láttál utoljára, és milyen könyvet olvastál, de most 33 évesen a szókincsemen és a világnézetemen is érzem a hatásukat.