“Mindig minden érdekel, mindent látni akarok, arra is mindig kíváncsi vagyok, ami Hódmezővásárhelyen történik” vallja a június 13-án századik születésnapját ünneplő Zsoldos Margit tanárnő, akihez már bejelentkeztek az őt felköszöntők: ismerősök, tanítványok. Közülük is a legidősebb, 71 éves.
Egyébként csendesen telnek napjai, korán fekszik, de nem kel korán. „Ha megkérdezné, mi a hosszú élet titka, na azt azért nem mondanám, hogy az egészségem miatt, mert bizony egész életemben sokat betegeskedtem, kezdve attól, hogy 14 évesen majdnem a Tiszába fulladtam, ami után beteg lettem, később pedig a tüdőmmel. De azért ha mégis meg kellene határozni, hogy minek köszönhetem, hát az én esetemben lehet hogy a sok alvásnak,” mondta nevetve Margit néni a Vásárhelyi Híreknek.
„Ez onnan ered, hogy otthon egész kiskoromtól fogva csak sötétedéskor gyújtottak lámpát, a még kinti világosságot adó ablak mellett olvastam, tanultam, de már nyolckor lámpaoltás volt, meséli az ereje teljében lévő és millió emlékkel teli Margit néni. Sok szép emléke mellett sok rossz emléke is van, különösen az, amikor – tegyük hozzá – egy életre meghurcolták, csak azért, mert ahol igazgatóhelyettesként és szakfelügyelőként tanított, a Damjanich utcai iskolában, ’56-ban vonakodása ellenére a tantestület forradalmi bizottsága elnökévé választották. „A szabadság érzése volt az akkor, és azok voltak életem legszebb napjai. Ma sem bánom”
Az új tanév előtt levélben értesítették, hogy áthelyezik a mai József Attila Általános Iskolába. Végig mellőzésben dolgozott. Ahogy mondta, arra is volt gondjuk, hogy amint elérte az 55. életévét, gyors ütemben nyugdíjazták, hiába fellebbezett. Arra a kérdésre, történt-e azóta valami a rehabilitálása kapcsán, megkövette- e valaki, azt felelte, soha senki nem kereste, anyagi hátrányait, az igen szerény nyugdíj formájában, ma is viseli.
Persze ez mind akár meg sem történt volna vele, ha 1930-ban a 17 éves cserfes lányt, egy fess katonatiszt, gazdag élet ígéretével magával nem viszi. Ám legendásan szigorú édesapja erről hallani sem akart. Ma már ő sem bánja. A ma is remek memóriájából mostanában naponta újabb és újabb emlékek jutnak eszébe iskolájáról, tanítványairól, ami természetes is, hiszen róla köztudott hogy „élete volt a tanítás”.
(A képen 5. osztályosokkal 1962-ben)