Dr. Balázs Dénes írta róla egyik könyvében: "Minden reménységem megvolt hát - s nem is csalatkoztam, hogy önzetlen, lelkes segítőtársra lelek hódmezővásárhelyi barátom személyében." Egy szerencsésen végződött történet után lett elválaszthatatlan jóbarát Dr. Balázs Dénes földrajztudós és Horváth Mihály, az autodidakta, ám annál lelkesebb vásárhelyi karsztkutató.

 

 

 

Az egyik Kohán György utcai ház harmadik emeletén lakott a kalandos életű Horváth Mihály, aki megbecsült dolgozója volt a HÓDGÉP-nek. Mindenki tudta róla, hogy szereti szakmáját és munkahelyét, de azt is, hogy élete legnagyobb szenvedélye a karsztkutatás.

Így aztán özvegye elmondása szerint, volt hogy 9 hónapra fizetésnélküli szabadságot kért, csak azért, hogy a Föld túlsó oldalán, bejárja az indonéz szigetvilágot, Dr. Balázs Dénes az egyik leghíresebb magyar földrajztudós, világutazó társául szegődve. Járt Borneón, Új-Guineában olyan törzsek vendégeként, ahol még divat volt az emberi agyvelő fogyasztása. Később bejárta Tunéziát, Líbiát, Egyiptomot, Szudánt és Csádot. Megfordult az USA-ban, Kanadában, és az Ontario-tó vidékén. Kétszer is megmászta az Etnát.

Horváth Mihály 2001 márciusában távozott az élők sorából, hátrahagyva ezernyi diaképet, fotót és jegyzetet.

 

 

Története 1958-ban kezdődött, amikor  kapcsolatba került a karsztkutatással és Balázs Dénes ajánlására tagja lett a Magyar Karsztkutatók Egyesületének. Ettől kezdve rendszeressé vált, hogy barlangrendszerek feltérképezésére indított expedíciókban vett részt.

Horváth Mihály szenvedélye lett a barlagkutatás. A mélyben tett tudományos kutatások során gyakoriak voltak a megoldásra váró váratlan helyzetek. Ilyen történt egyszer 1960-ban. Horváth Mihály feljegyzése szerint: “a barlangba csak robbantással lehetett előre jutni. A bejárattól egy szűk hasadék választotta el. Úgy kellett csúszva átpréselni rajta magunkat. A kuta­tás színhelyén már nem cserélődött a levegő. Az oxigén már annyira elfogyott, hogy a gyufa nem gyulladt meg. Balázs Dénes miután meggyújtotta a robbantózsinort, elájult. Két percem volt a kijutásra. Kezem­ben ájult társammal, a másik kezemben a karbidlámpával megindultam kifelé. Micsoda munka volt átpréselni az á­jult embert a szűk nyíláson, aztán pedig magamat. Alighogy átvergődtünk, robbant a dinamit. Nagyképűség lenne azt mondani, hogy nem féltem. Féltem bizony, de ösztönösen tudtam, mit kell tennem."

Az esetet a Hajóstoppal az Indonéz-szigetvilágban című híres könyvében Balázs Dénes is megírta: "Miskát csak­nem egy évtizede ismertem már. Egyszer az életemet is megmentette: félájultan vonszolt ki a teresztenyei bar­laglyukból a robbantás előtti másodpercekben. Minden reménységem megvolt hát - s nem is csalatkoztam, hogy önzetlen, lelkes segitőtársra lelek hódmezővásárhelyi barátom személyében. Ezután a szerencsésen végződött történet után lett elválaszthatatlan jó barát Dr. Balázs Dénes földrajztudós és Horváth Mihály, az autodidakta, ám annál lelkesebb vásárhelyi karsztkutató.

 

Részletek Horváth Mihály feljegyzéseiből: 

"Volt úgy, hogy a lengyel kísérő csak a barlang bejáratáig vezetett. Ott azzal búcsúzott: ő már járt itt, és nem akar ide mégegvszer bemenni. Indul vissza, és készíti a mentőexpedíciót. Ez a barlang tényleg valóságos labirintus volt. Hat óra bolyongás után mindig a már megjárt részre értünk vissza. Végül sikerült visszatalálnunk a bejárathoz vizesen, a mészkőtől és az izgalomról fehéren ".

"Gyönyörű volt a lodovai jégbarlang, melynek bejárata 1900 méter magasság felett nyílik. Mindenütt csak jég és jég. Valóságos jégzuhatag vezet egy hatalmas teremszerű üregbe, melynek érdekessége, hogy itt a jég nyáron képződik. Ilyenkor van ugyanis olvadás a kőzetben, s így képződnek a jégoszlopok ".

"A Nemzetközi Földrajzi Unió Kartsztbizottságának Stuttgartban tartott ülésén komoly vita bontakozott ki azon kérdés kapcsán, hogy a trópusokon a mészkőhegységek, merész kúpok és tornyok sokezernyi tömegre való szét­szakadását milyen természeti jelenség okozhatta. Az ülésen résztvevő magyar tudósok egyértelmű véleménye az volt, hogy a vitát csak a helyszínen lehet eldönteni."

Így született meg magyar kezdeményezésre, két magyar ku­tató dr. BalázsDénes a földrajztudományok kutatója és a hódmezővásárhelyi Horváth Mihály barlangkutató részvételével Hátsó-India és az Indonéz- szigetvilág karsztkutató expediciója.

 

Negyven nap alatt 12 ezer kilométer utat tettek meg. A Szovjetunión, Kambodzsán keresztül érkeztek meg Pekingbe. Innen Dél-Kínába utaztak. Burmába az őserdőn át akartak eljutni, de a harcok miatt a hatóság ezt nem engedélyezte. Egy hetet töltöttek a Sárkány-öbölben, és innen repültek tovább Rangoonba, Burma fővárosába, majd tovább Djakartába.

"Amikor bejelentkeztünk a djakartai magyar nagykövetségen és a hivatalos ceremónia után kiderült, hogy Túri Ferenc nagykövet tősgyökeres hódmezővásárhelyi - beleszédültem.”

Egy évig munkálkodtak a szigetvilágban. Borneóba és Új-Guineára csak engedéllyel mehettek be, mert a hatóságok féltek, hogy a benn­szülöttek lakta részekre a fehérek behurcolják a betegségeket.

„Az indonéz bennszülöttek bambuszderékból kivájt, kétoldalt bambuszrúdakkal egyensúlyozott lélekvesztőiken - evezve, vitorlázva - kószálják be hosszú napokon keresztül a tenger öbleit. Ők a Jáva-tenger vikingjei. A tengeren ha találkoztunk a törékeny "sampan"-okkal, mindig felvetődött a kérdés, szivós hajósaink honnan szerzik be a nyílt tengeren az életet jelentő ivóvizet? Ez a rejtély is megoldódott, mert láttuk, amint a bambuszrúdak közepét kiégetik, majd ivóvízzel feltöltik, bedugaszolják és négy-öt ilyen vízzel töltött tartályt a csónak után kötnek. Itt a csónaktól a házakon keresztül a hangszerekig minden bambuszból ké­szül.”

“Az Indonéz-szigetvilág lakóinak döntő többsége hisz a jó és a rossz szellemekben. A dzsungel melletti falvak lakói étellel, i­tallal, állatáldozattal békítik meg az őserdő isteneit és a vulkánok szellemeit."

A bennszülöttek heves tiltakozása ellenére, Horváth Mihály egyedül, kísérő nélkül mászta meg Bali szigetén a pár évvel előtte ki­tört 3142 méter magas Agung vulkánt, mert helyiek szerint a hegyek iste­ne nem engedélyezte a fehér embernek a továbbhaladást.

"Egyedül vágtam neki a laza, salakkal borított hegyoldalnak. Egy éjszakát kellett fent töltenem a több tonnás lávatömbök és azokat összetartó kihűlt lávacsorgások között. Akkor ismertem meg teljes borzalmával a félelmet amikor a kráterből feltörő merges gáz és gőz és a kívülről felkúszó felhő mindent elborított. Ez a vulkán egyik csapdája, amely nemrég előttem hét amerikai hegymászó életét követelte. A sűrű felhőkben csak szerencsével lehet elkerülni az ötven - száz meter mély omladékos salakszakadékokat, a "barankó "-kat. Ezeket, ha valaki öt vagy tíz méterre megközelíti, nagy eséllyel megcsúszik és az utána zúduló salak lesz a szemfedője. Megúsztam. Még azt is mondot­tam:  Soha több vulkánra nem mászom! De csak úgy mondtam...! "

 

Horváth Mihály több lakatlan szigetre is eljutott, amely védett terület volt és az indonéz kormánytól kapott fegyveres kísérettel érkezett kis halászcsónakon. A mintegy 80 négyzetkilométernyi területű karsztos szigetekről értékes karsztmorfológiai, hidrogeológiai, zoológiai és botanikai adatokkal tért vissza.

Kereste a találkozást és sokszor találkozott is bennszülöttekkel "nincsenek már emberevők, Borneón és főleg Új-Guine­ában azonban divat az agyvelő fogyasztása, noha betegséget okoz. A törzsi villongások idején megölt ellenség agyvelejét dicsőség megkóstolni, megenni...."

 

Horváth Mihály később, már 1969-ben bejárta egy terepjáróval Tunéziát, Líbiát, Egyiptomot, Szudánt és Csádot. 1973-ban megfordult az USA-ban, Kanadában, az Ontario-tó vidékén.

Kétszer is megmászta az Etnát, de feljegyzései tanúsága szerint soha nem vágyódott vissza egyik tájra sem.