2013-ban a hódmezővásárhelyi művészvilágot nagy veszteség érte, amikor életének 82. évében elhunyt Szalay Ferenc Munkácsy-díjas festőművész.

A Munkácsy-díjas, Érdemes Művész, a Magyar Művészetért Díj kitüntetettje, aki 1967-ben megkapta a Koszta József plakettet, a hódmezővásárhelyi festőiskola kimagasló alakja volt.

Mosonmagyaróváron született 1931 február 13-án, a Főiskola elvégzése után 1956-ban Vásárhelyre költözött. Szalay Ferenc még főiskolás korában itt töltötte gyakorló hónapjait és annyira megszerette ezt a tájat, hogy itt telepedett meg. A szegedi Tömörkény Gimnázium tanára, igazgatóhelyettese, a szegedi Főiskola óraadó pedagógusa volt.

Számtalan kiállításon szerepelt és a legrangosabb köz-, és magángyűjteményekben megtalálhatjuk a műveit. A mártélyi táj, a szélmalom szerelmese volt

A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Papp Gyula, Pór Bertalan, Szőnyi István voltak a mesterei. 1958 és 61 között Derkovits-ösztöndíjas volt, 1962-ben kapott Tornyai- plakettet

1965-ben lett Munkácsy-díjas. A következő évtizedekben is több magas elismerésben részesült, majd 1988-ban érdemes művész lett.

A Vásárhelyi Iskola kiemelkedő képviselője, a realista festészet egyik meghatározó alakja volt. Pályája elején stilizált és monumentális képzetű figurális műveket készített, amelyek leginkább Kurucz D. István és Barcsay Jenő hatásáról tanúskodtak. Rövidesen rátalált saját kifejezési módjára. Rajzos, életszerű formaképzéséhez reneszánsz gyökerű, lírai színkezelés társult. A művészt kezdettől fogva az alföldi táj, az itt élő parasztemberek élete foglalkoztatja, a jelenségek alakulása, változása érdekli. Festészetének legjelentősebb darabjait a 60-as években hozta létre.

1959-ben a Filmhíradóban a vele készült riportban elhangzott, „A huszonhét éves művész parasztszülők gyermeke, három éve végezte a főiskolát. Témáját a nép életéből meríti. Grafikái is mesteri tudásról vallanak... Napról napra lóháton járja a határt, felkeresi a földeken dolgozó embereket és rajzban, festményben örökíti meg munkájukat, szokásaikat, mindennapi életüket.”

Vásárhelyi Iskola egyik meghatározó egyénisége volt. Fő témája mindig az alföldi táj és a paraszti élet volt, de idővel az embert körülvevő tárgyak is fontos szerepet kaptak képein. Realista ábrázolásmódjában mindig érezhető volt érzékenysége és lírai látásmódja, amitől művei sajátos stílust kapnak.