
Posztumusz díszpolgári kitüntetésben részesült
Lucien Hervé
Lucien Hervé 1910-ben örmény származású szülők gyermekeként, Elkán László néven látta meg a napvilágot Hódmezővásárhelyen. 1918-ban szüleivel Budapestre költözött, majd Bécsben tanult rajzolni. 1929-ben továbbment Párizsba, és ettől kezdve 2007-es haláláig a francia fővárosban élt. 1933-tól divattervezőként, majd 1938-tól fotóriporterként dolgozott.
1939-ben behívták katonának, 1940-ben Dunkerque-nél német fogságba esett, ám sikerült megszöknie. 1942-től részt vett a fegyveres ellenállásban, és az illegalitásban vette föl a Lucien Hervé nevet, amelyet művésznévként haláláig megtartott. 1946-tól díszleteket, színpadi kosztümöket tervezett, plakátot készített, festett és újra fényképezett. Képeit a legkülönbözőbb folyóiratok közölték, képeiből levelezőlapok készültek.
1949-ben megismerkedett Le Corbusier-vel, a modern építészet meghatározó alakjával, kinek barátja és fényképésze lett. Negyven építészeti folyóirat közölte munkáit, számtalan publikációja, kiállítása járta be a világot. Bár tisztelői úgy emlegetik, mint aki az architektúra fényképezését művészi rangra emelte, portréi, zsánerképei, csendéletei valamint a természetről s a véletlen jelenségekről készült képei ugyanúgy magukon viselik egyedi látásmódjának karakterét.
Posztumusz díszpolgári kitüntetésben részesült
Benyhe János műfordító, tanár, publicista, nyelvész, irodalomtörténész, brazíliai nagykövet. Egy olyan ember volt, igazi polihisztorként, aki folyékonyan beszélt angol, francia, olasz, latin, német, spanyol, portugál, holland, katalán és orosz nyelven.
És mégis, számára az igazi szerelem a magyar nyelv volt, és éppen ez tette őt hatalmas műfordítóvá. Saját bevallása szerint számára nem volt fontosabb tény az életben, mint az, hogy magyarul érez, gondolkodik és beszél, és mindannak az a tény a kerete, amit úgy is mondhatunk, hogy lélek vagy személyiség.
És ez az a keret, amely visszaköszön minden Benyhe műből. Azért volt hermészi erényeket megidéző műfordító, mert olyan szerzők műveit ültette át nyelvünkre, mint Stendhal, Maupassant, Camus, Cervantes, Alarcón, García Lorca, Vargas Llosa és Jorge Amado, és angolból, franciából, spanyolból, portugálból is fordított, mégis irreleváns, hogy éppen milyen nyelvről interpretált, az anyanyelv szeretete, mélységes ismerete, használatának virtuóz képessége, gondos választékossága érezhető az olvasó számára.
Ezért volt lenyűgöző hallgatni, ahogy beszél, vagy olvasni azt, ahogy ír. Benyhe János nem csak olyan ember volt, aki értett valamihez, hanem olyan is, aki azt tovább is tudta adni. Mindent tudott a szakmájáról, de nemcsak azt, amit empirikus úton el lehet sajátítani, hanem a lényegit, az ösztönöst is. Tudta, nagyon mélyen érezte a fontosságát annak is, ami belülről jön, az ember habitusából, azt a nüánsznyi többletet, ami talán még a technikai fogásoknál is fontosabb, mert ettől lesz élő és eleven a szöveg, ettől lesz karakteres magyarul is. Aki ilyen művet olvas, nemcsak azért olvas mást, az eredetitől eltérőt, mert új nyelvre lett átültetve, hanem mert a fordító nem egyszerűen reprodukálja, hanem értelmezi, közvetíti is azt magyar nyelven.
De amellett, hogy hatalmas fordítói életművet hagyott hátra, nagyon sokat tett azért, hogy utódokat is neveljen. Több műfordító nemzedéket indított el egyetemi szemináriumain, ugyanakkor az éveken keresztül írt Dohogó című nyelvművelő cikksorozat is ambiciózus feladatot vállal a magyar nyelv és a magyar kultúra megőrzésében.
És ez életművének másik nagyon fontos vonása: mély magyarságában, elkötelezettségében, a nyelv iránt érzett aggódásában ott van a hazaszeret, a magyar kultúra, és nyelv iránt tanúsított odafigyelés és törődés. Öt éven keresztül, amikor brazíliai nagykövet volt, kiválóan képviselte Magyarország érdekeit, újjáépítette a kapcsolatot a magyar emigrációval. De széleskörű műveltségét és kiváló nyelvtudását a továbbiakban itthon is kamatoztatta, amikor hazatérvén a Magyar PEN Club főtitkáraként a magyar kultúra, a magyar irodalom nagykövetévé is vált egyben. Irodalmárként több tucat esszével, tanulmánnyal járult hozzá a magyar irodalomtörténeti kutatásokhoz.
Könyvkiadói, publicistai, tanári, műfordítói, nyelvészi és irodalmári tevékenysége mind ugyanarra a központi gondolatra hívja fel a figyelmünket, melyet legtalálóbban ő maga fogalmazott meg:
"Egybetartozásunk utolsó, még megmaradt tudatköteléke az anyanyelvünk."
Ezt az egybetartozást, köteléket pedig minden magyar embernek ápolnia kell. Erre figyelmeztet bennünket ma Benyhe János.
Díszpolgári kitüntetésben részesült
Dr. Fila Béla római katolikus plébános, nyugalmazott teológia-professzor 1933-ban született Pótharasztpusztán, egy 7 gyermekes katolikus erdészcsalád gyermekeként.
1958-ban a budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián megszerzett doktori címet követően még ugyanebben az évben június 15-én Vácott pappá is szentelték. 13 évvel később Rómában filozófiából doktorált. Egy éves vecsési időszak után 1959-ben került Hódmezővásárhelyre a Szent István plébániára, ahol mintegy két évet szolgált. Rövid ceglédi kitérő után ismét egy évet Hódmezővásárhelyen tevékenykedett. 1963-tól 1970-ig a Szegedi Hittudományi Főiskolán filozófia tanárként dolgozott, majd 1985-ig Nagykőrösön plébánosként működött. 1985-től 1999-ig, nyugdíjba vonulásáig a budapesti Hittudományi Akadémia dogmatika tanára volt. Dr. Fila Béla 1981-től püspöki tanácsos, 1993-ban megkapta a megtisztelő pápai prelátus címet.
Amikor Vásárhelyre került 1959-ben, azt tapasztalta, hogy még nagy társadalmi bázisa van az egyházának. A helyi kommunista vezetés az egyház „külső megjelenését” teljesen leépítette, de az emberek lelkében a hit iránti elkötelezettség megmaradt. Fila Béla az elmúlt 50 évben kilenc állomáshelyen szolgált plébánosként, miközben főiskolán és egyetemen is tanított Szegeden valamint Budapesten.
Annak köszönhetően, hogy Fila professzor életében elválaszthatatlanul összefonódott az akadémiai kutatás és a lelkipásztori tevékenység, a katedrán a tényleges életen és valóságon alapuló, ugyanakkor a filozófia nélkülözhetetlenségéről soha le nem mondó reflexiót végzett. Ezen törekvését a mai napig pontosan tükrözik elsősorban a Vigilia című folyóiratban közölt tanulmányai.
Hódmezővásárhelyhez a legelső évektől kedves emlékek kötik, mert elmondása szerint az elmélet itt vált gyakorlattá, itt tanulta meg a papi hivatás jelentőségét. Kortársaihoz hasonlóan soha nem adta fel a papi munka lényegét, csak alkalmazkodott a korszak által követelt körülményekhez. Kiemelkedő tanári és lelkipásztori munkássága egy tiszteletre méltó, megbecsülésre érdemes életpályáról tanúskodik.
Pro Urbe kitüntetésben részesült
Hegedűsné Dékány Magdolna 1953-ban született Hódmezővásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a helyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban végezte, és 1972-ben kezdett dolgozni a hódmezővásárhelyi Háziipari Szövetkezetnél mintarajzolóként. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-népművelő szakának elvégzése után 1977-től a Tornyai János Múzeumban múzeumpedagógusként feladatai közé tartozott, hogy az iskoláskorúak és a múzeumba látogató felnőttek körében népszerűsítse a kiállítási intézmény tárlatait és rendezvényeit.
A nyolcvanas évek derekán a múzeumpedagógia még „gyerekcipőben járt”, így Hegedűsné Dékány Magdolna úttörő szerepet játszott az olyan eltűnt vagy kihalófélben lévő hagyományos mesterségek megismertetésében, mint a nemezelés, a kosárfonás vagy az agyagművesség. Mindemellett kiállításokat szervezett, amelynek során szoros kapcsolat – sok esetben barátság – alakult ki közötte és a képző- és iparművészek, illetve művészettörténészek között.
1986-ban az akkori városvezetés felajánlotta neki a Városi Tanács művelődési osztályvezető-helyettesi állását, ennek keretében feladatai közé tartozott a városban élő művészekkel való kapcsolattartás, de több, a város büszkeségei közé tartozó köztéri szobor, illetve térplasztika létrehozásában is közreműködött. A rendszerváltást követően, dr. Rapcsák András polgármestersége alatt a városi rendezvények egyik fő szervezője volt, a Városi Televízió megalakulásakor a tévé kulturális műsorainak egyik szerkesztőjeként videóinterjúkat készített a Hódmezővásárhelyen élő festőművészekkel, szobrászokkal és iparművészekkel. Ezek az interjúk ma a vásárhelyi művészélet felbecsülhetetlen művészettörténeti dokumentumai. A Tornyai János Múzeumban eltöltött munkaéveket követően, önkormányzati tisztviselőként is több évtizeden keresztül vett részt a Vásárhelyi Őszi Tárlat Előkészítő Bizottságának, a válogató zsűrinek, illetve a díjzsűrinek a szervezésében és ezek tényleges munkájában.
Több kulturális egyesület és társaság tagja: a Magyar Népművelők Egyesületének (1979-), a TIT-nek (1986-), a Tájak Korok Múzeumok Egyesületének (1987-), míg a Németh László Társaságnak (1987-) alapítója is.
2007. első három hónapjában a Tornyai János Múzeum városi fenntartásba kerülésének átmeneti idejében a múzeum megbízott igazgatójaként is tevékenykedett önkormányzati tisztviselői munkája mellett.
Hegedűsné Dékány Magdolna 35 évet töltött a kultúra szolgálatában, ebből közel 10 évnyi múzeumi és 21 évnyi, a színfalak mögött végzett köztisztviselői munkájával jelentősen hozzájárult a város kulturális és művészeti életéhez. 1988-ban Kiváló Népművelő címmel, 1994-ben Hódmezővásárhely Közszolgálatáért díjjal, 2010-ben pedig a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztjével tüntették ki.
Pro Urbe kitüntetésben részesült
Holler László Budapesten született 1938. június 3-án. Tanulmányait 1952-57-ig a Soproni Tanítóképző Intézetben, majd 1970‑72-ig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végezte. A rajzolás és festés alapjait Tolcsvai Nagy Géza soproni szabadiskolájában tanulta, akinek festészete nagy hatással volt művészetére.
Negyven éve, 1960-ban költözött Hódmezővásárhelyre.1962-ben állított ki először a Tornyai János Múzeumban, ettől kezdve rendszeresen szerepelt a Dél-alföldi tárlatokon. Köztéri munkái, kerámiaképei az ország több városában, községében megtalálhatók.
Természeti élményei meghatározták életmódját, világlátását, festészetét, melynek általa megfogalmazott ars poeticája: igazat mondani szépen. Már kisiskolás kora óta mágikus erővel vonzotta az erdő, és a mező. A Sopron környéki dombok-hegyek, a Balaton-felvidék, a szigetvári, sasréti erdők, sellyei vadvilág élete olyan élményeit képezik, mely mellett hamar megszerette a tanyavilágot, a pusztát, Mártélyt és annak vadregényes ártereit.
A görög panteista filozófusokhoz hasonlóan Holler festményei is Istent a természettel azonosítják. Képein a fában, a fűben, a vízben, az égben ott van a jelenvaló Isten. A 20. század azon alkotói közé tartozik, aki hivatása, családja, életkörülményei miatt urbánus környezetben élt, mégis szüntelenül a természet közelségét, a táj vonzását kereste. Saját megfigyelését belső látomásként használta fel, az arc, kéz és a testforma ábrázolása ezért nem fényképszerű, hanem a téma lényegét megragadó, finom rajzolat.
Hódmezővásárhelyre költözésével a hegyvidéki táj után mint tanyai tanító és vadász megismerkedett az Alfölddel. Bár festményein továbbra is meg-megjelennek az ifjúkori hegyes vidékek, és gyakori kirándulásaival máig kötődik hozzájuk, a legtöbbet ábrázolt alkotásaiban a tanyavilág, a Tisza és pusztai táj tűnik elő.
Pedagógiai és művészeti tevékenységét többször elismerték. Munkásságát 1978-tól nívó- és ösztöndíjak, munkajutalmak és szakmai kitüntetések kísérik. Több mint négy évtizedet tanított vásárhelyi iskolákban: volt tanyai tanító, majd 1977-től a Klauzál Utcai Általános Iskola rajztanára, 1967-től a Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskola egyik szakmai vezetőjeként tevékenykedett. 1962-től 2010 áprilisáig 29 kiállításon vett részt.
Holler dimenzióit a természetben az idő és ember eszmeileg határozza meg, festményein az egyén, a ház, a fa, a madár és a vad attribútumokká nemesednek. Ábrázolt világának saját lelke van, amely maga a természet panteisztikus istene.
Pro Urbe kitüntetésben részesült
Dr. Soós László 1944. június 25-én született Hódmezővásárhelyen Soós Sándor csizmadia mester és Négyessy Etelka gyermekeként. Felesége Füzesi Mária, akivel 1971. óta boldog házasságban élnek. Három gyermekük született: László fia vadgazda, Gábor jogász, Zoltán pedig erdőmérnök. Dr. Soós László négy szép unokával is büszkélkedhet.
A Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségizett 1962-ben, 1964 és 1970 között végezte el a szegedi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karát, majd ezután a hódmezővásárhelyi kórházban helyezkedett el, a sebészeti osztályon.
Szakvizsgát tett általános sebészetből, majd plasztikai sebész és kézsebész szakképesítést is szerzett. Tagja a Magyar Sebész Társaságnak, a Magyar Plasztikai Sebész Társaságnak, az MTA Dél-Magyarországi Sebész Szakcsoportjának, emellett tagja volt a vásárhelyi Vívóegyesületnek, valamint az Előre Vadásztársaságnak is.
A több mint negyven éves orvosi és sebészi munkája során nagy népszerűségre és megbecsülésre tett szert a vásárhelyi betegek körében, akik felé mindig nagy szeretettel és őszinte szerénységgel fordult. Humánus karaktere mintául szolgált a keze alatt felnövekvő orvosgenerációk számára. Plasztikai és kézsebészeti tapasztalata, kiváló felkészültsége nagyon sok betegnek adta vissza egészségét.
Dr. Soós László a mai napig Hódmezővásárhely közéletének aktív résztvevője. Festőművészként kapcsolódik az alföldi realista festészet hagyományaihoz, mely főleg a vadászat szeretetéről, a természet és vadak iránti tiszteletéről szól. Központi témája a friedrichi kérdés, az ember és a természet viszonyának kutatása is. Képei híven tükrözik az alkotások mögött megbúvó Dr. Soós László személyiségjegyeit is: a természet- és tájszeretetet, valamint a mélyről jövő humánumot.
A magas színvonalon, karakteres stílusjegyekkel kidolgozott képeiből több nagysikerű tárlata volt szülővárosában, de kiállított Budapesten, Szegeden, Szekszárdon, Gyöngyösön és a Vásárhely környéki településeken. Orvosi tevékenységét és művészi pályáját összeköti az ész és a kéz harmóniája, a tizedmilliméternyi pontosság és a kreativitás.
Ezek után nem meglepő, hogy a hódmezővásárhelyi vívóhagyományokat erősítve Budapesten egy alkalommal az országos bajnokságon a tőrvívás első helyezettje is lett. Dr. Soós László magas szintű orvosi tudása, művészi tehetsége és humánus magatartása minden hódmezővásárhelyi lakos számára példaértékű.
Pro Urbe kitüntetésben részesült
Tóth Károly 1951. május 30-án született a Békés megyei Sarkadon. Családja 1956-ban Hódmezővásárhelyre költözött egy szolgálati lakásba, ahol két évvel később, 7 évesen egy baleset miatt bal szemét elvesztette. A gyulladás jobb szemére is átterjedt, melyet négy év alatt többször is megműtöttek. Sajnos azonban ez is csak átmeneti megoldást jelentett, és 1962 februárjában elvesztette látását.
Tóth Károly az általános iskola alsó osztályait tanyai iskolában végezte, majd tanulmányait Budapesten az Ajtósi Dürer sori vakok iskolájában folytatta. 1962-ben a klinikán megkereste a Megyei Vakok Szövetségének titkára, Suti Lajos, és az elnöke, Dr. Jáksó László, akik felhívták figyelmét a Braille-írásra, és azokra a lehetőségekre, amelyek segítségével teljes értékű életet élhetett. Tanulmányai befejeztével telefonközpont-kezelőként helyezkedett el, majd kitanulta a seprőkötés mesterségét, melyet a mai napig folytat.
1969-ben édesapja betegsége miatt visszatért Vásárhelyre, és a Hódikötben dolgozott, egészen az 1995-ös rokkantnyugdíjazásáig.
1970-ben a Megyei Szövetség felkérte, hogy vegyen részt a Vakok Szövetségének munkájában. 1972-től Vakok és Gyengénlátók Csongrád Megyei Egyesületének alelnöke volt Dr. Jáksó László elnöksége mellett. 1979-ben megalapította a Vakok és Gyengénlátók Csongrád Megyei Egyesülete Hódmezővásárhelyi körzeti csoportját, amelynek máig is a vezetője. Ezen felül 1997-2001-ig megyei elnök volt, 2010-ben körzeti csoportvezetőként tevékenyen részt vállalt a „Látássérült gyermekek oktatási lehetőségeinek kérdései” című konferencia megszervezésében és lebonyolításában.
Munkáját az Országos Szövetség oklevéllel, majd Braille-éremmel díjazta, 2005. november 10-én Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Közgyűlése a "Hódmezővásárhely Szociális Ügyének Segítéséért" kitüntetést adományozta neki, 2009-ben pedig elsőként kapta meg a Megyei Egyesület által alapított Dr. Jáksó László-emlékérmet.
Tóth Károly tapasztalatai és fáradhatatlansága példaértékűvé teszik személyét. Nagy jelentőséggel bíró tárgyalásokat kezdeményezett és folytatott le különböző hivatalokkal, melyek a véleményét a mai napig figyelembe veszik. Több sikeres program teszi kiemelkedővé munkásságát, melyet jelenleg is kitartóan folytat sorstársai érdekében. Neki és a Rotary Club hódmezővásárhelyi csoportjának köszönhető a Kossuth téren elhelyezett, a belvárost bemutató dombormű is.
Tóth Károly évtizedek óta fáradhatatlanul dolgozik a Csongrád megyei látássérültekért. Időt, energiát nem sajnálva a mai napig hatékonyan végzi munkáját, tárgyal, adományokat gyűjt, támogatókat szerez. Szavának súlya, személyének tekintélye van az egyesületen belül a tagok közt, és a látók világában egyaránt. Véleményét kérik, meghallgatják, követik mindazok, akiknek fontos a látássérültek érdekvédelme, de javaslatokat tesz a város szociálpolitikai stratégiájának kidolgozása során is.
Türelme, tapasztalata, nyugalma, kiegyensúlyozottsága nélkülözhetetlen a Vakok és Gyengénlátók Csongrád Megyei Egyesülete Hódmezővásárhelyi Csoportjának a munkája során.
Signum Urbis Honorantis kitüntetésben részesült
Perényi János 1950-ben Mezőberényben született. 10 éves korában családja édesanyja szülővárosába, Hódmezővásárhelyre költözött, ahol jelenleg is él. Gyerekként került a lovassport világába, először galopplovasként, majd ugrólovasként versenyzett, ám hamar élete részévé vált a négyes-fogat hajtás. Lénárt Béla után az országban másodikként állította össze és hajtotta a pusztanyolcast, valamint a lovak hátán eljutott a filmforgatások világába is.
A néprajzi tárgyak, pásztorkellékek, különböző lovas- és csikóseszközök gyűjtését már nagyon fiatalon megkezdte, és gyűjteményére alapozva nyílt meg Hódmezővásárhelyen a Paraszti Eszközök Pincemúzeuma. Ezzel együtt védetté nyilvánított lószerszám-, szán- és kocsigyűjteménnyel is rendelkezik, amelynek egy része az Ópusztaszeri Emlékparkban látható. 1991-ben a Hódmezővásárhelyi Gazdasági Egyesület újraalapításának kezdeményezője és felélesztője volt, jelenleg is ügyvezető elnöke, és az itt működő Agrártörténeti Szakosztály vezetője.
Kiemelendő, hogy a Kárpótlási és Önsegélyezési Szakosztály vezetőjeként társaival közel 2 500 személynek adtak tanácsot, 1 600 esetben töltötték ki a kárpótlási igénybejelentőt, minden díjazás nélkül. Ezzel a több évig tartó áldozatos munkával a Gazdasági Egyesület letette névjegyét a város parasztsága előtt.
2005 februárjában, Budapesten az Egyesület tagjai is ott voltak az országos gazdatüntetésen, és a 47-es úton 22 traktorral vettek részt a félpályás útlezáráson. A Budapestről hazaérkező gazdatársakat a Perényi János által vezetett lovas bandérium kísérte a Kossuth téri ünnepélyes fogadásra. Októberben gabonagyűjtést indított az Egyesület a városban, amely 163 mázsa kenyér- és takarmánygabona Erdélybe szállításával zárult, az ottani árvízkárosultak részére.
2006. február 24-én a Gazdakörrel közösen, régi egyesületi hagyományok felelevenítésével a Gazdasági Egyesület megrendezte a „századik” jubileumi gazdabált a Fekete Sasban, melyen Perényi János volt a házigazda. 2007-ben az ő kezdeményezésére alakult meg az Egyesület Juhtenyésztő Szakosztálya, az egyik legaktívabb közösség, akik azóta minden rendezvényen jelen vannak.
2008-ban a környék kézműveseinek bevonásával teremtett új hagyományt a Tájházban rendezett gazdanapi kiállítással, ezzel párhuzamosan kovács- és bognárműhellyel bővítette a Pincemúzeumot.
Tevékenyen részt vállalt a Pásztorélet Kutatók Körének megalapításában. Tagjai az ország legnagyobb pásztoreszköz gyűjteményével rendelkeznek, „Ostor, de karikás” című kiállításukkal a pásztorélet fővárosában, Debrecenben országos hírű sikert arattak. Vásárhelyen, Ópusztaszeren, Makón, Maroslelén és a Vajdaságban is volt már kiállításuk.
A mai napig az összetartó közösség motorja a mindennapi tevékenységben az örökifjú Perényi János, aki nélkül a tagok nem is tudnák elképzelni a mintegy húsz éve újraalakult Gazdasági Egyesületet.
Signum Urbis Honorantis kitüntetésben részesült
Magyary Ágnes 1954-ben született Hódmezővásárhelyen Magyary István agronómus és Kovács Katalin pedagógus gyermekeként. 1968-ban ismerkedett meg a vívósporttal, majd a Magyar Testnevelési Főiskolán vívó szakedzői diplomát szerezett. Főiskolai évei alatt a budapesti MTK-VM versenyzője lett, ahol minden évben újra és újra sikerült megvédenie a hódmezővásárhelyi versenyzői múltjában megszerzett I. osztályú minősítést.
1978-ban visszakerült Hódmezővásárhelyre, és még ebben az évben dolgozni kezdett a Nagy Sándor utcai Általános Iskolában mint testnevelő tanár. 1980-tól a városi sportegyesület (HVSE) főállású vívó szakedzője lett, női és férfi tőrvívásban az utánpótlás nevelésével foglalkozott.
1989 decemberében megszűnt az akkor állami támogatású városi egyesület, és annak érdekében, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező vívósport továbbra is megmaradjon városunkban, egy teljesen új egyesületet kellett létrehozni. Ennek szervezését ő vállalta fel. Az általa felkért elnökséggel már januárban újra működött az immár Csomorkány Sportegyesület névre keresztelt vívó szakosztály.
2007 nyarán elkészítette az iskolai vívás 2 évre szóló tantervét és tanmenetét, illetve tanulmányt készített arról a programról, mely alapja lett a hódmezővásárhelyi általános iskolák 3. osztályában kötelezően bevezetett tantárgynak, a vívásnak. 2008. január 21. óta főállásban tanítja a képességfejlesztő vívást, és másodállásban edzősödik a Csomorkány SE-ben. Az iskolai vívás tanítása által hosszú évekre biztosítva lett az egyesület utánpótlása.
Munkássága elismeréseként 1983-ban a Vidék Legjobb Nevelőedzője, 1984-ben a Csongrád Megyei Hírlap Sportolója, 1991-ben a Magyar Vívás Kiváló Nevelőedzője kitüntetéseket vehette át. 1995. és 2010. között kilenc alkalommal városi kitüntetést vehetett át, amellyel Hódmezővásárhely elismeri kiváló nevelői munkásságát, a város sportjáért végzett kiemelkedő tevékenységét.
Magyary Ágnes elkötelezettsége a nagy hagyományokkal rendelkező, nemzeti sportnak számító vívás iránt példaértékű, és bátran kijelenthető, hogy nélküle Hódmezővásárhely vívósportja napjainkban már nem létezne. Többek között az ő munkáját dicséri, hogy jelenleg az egyesület kiváló eredményekkel büszkélkedik mind a lányok, mind a fiúk körében, akár a hazai, akár a nemzetközi versenyeket, ranglistás helyezéseket tekintjük.