A reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából rendezett konferenciát csütörtökön a hódmezővásárhelyi Emlékpont.  Kilenc előadó vette górcső alá Magyarország 45 utáni egyházi  viszonyait.

A konferencia első, a Protestáns egyházak az államszocializmus korában címet viselő szekciójának nyitóelőadásán Fazekas Csaba, a Miskolci Egyetem bölcsészkarának dékánhelyettese a kisegyházak 1945 és 1989 közötti helyzetét vette górcső alá. Elmondta, hogy a kisegyházak – mint a baptista, adventista, vagy a metodista egyház a protestantizmus talajából nőtték ki magukat. Az 1945-ös esztendő helyzetük könnyebbé válását hozta, mivel a Horthy-rendszer csak a történelmi egyházakat ismerte el, a kisegyházakat diszkriminálta.

Az 1947-es év törvényi változása kisebb lehetőségeket biztosított a kisegyházak számára, amelyekért cserébe a hatalom lojalitást várt el. Az államszocializmus idején működött Állami Egyházügyi Hivatal vezetője, Miklós Imre pedig a hivatalos kultúrpolitika „három T-rendszeréhez” hasonlóan megkülönböztetett támogatott, tűrt és tiltott egyházakat, azonban adatokat az állambiztonság eszközeivel minden egyházról gyűjtöttek.

Hatos Pál, a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának dékánja Ravasz László Duna-melléki református püspök egyházi és közéleti pályáját elemző előadásában kijelentette: 1945 után a hatalom igyekezett a protestáns egyházakkal megegyezésre jutni, mielőtt hozzákezdett volna a keresztény oktatási intézmények felszámolásához. Az egyezségre nem hajlandó egyházi vezetőkre nyomást gyakoroltak, azonban Ravasz Lászlót hiába fenyegették, vagy próbálták a hatalom barátságát elfogadó reformátusok távozásra bírni, a püspök ellenállt. Végül maga Rákosi Mátyás hívta találkozóra Ravasz Lászlót. A püspök tudta, hogy a kommunista vezetésnek nem érdeke, hogy mártírrá váljon, ezért csak a saját feltételei mellett vállalta visszavonulást. Szószékét megtarthatta a budapesti Kálvin téri templomban, azonban amikor lehetőség nyílott, hogy lánya és veje visszatérjen a kitelepítésből, annak fejében lemondott erről a tisztségéről is.

Az 1956-os forradalom idején a fővárosba hívták, beszédet mondott a rádióban, amelyet közölt a református egyház akkor megjelent új lapja is. A megtorlások idején az államhatalom nyomás alá helyezte gyülekezeteket, Ravasz László vejét pedig beszervezték ügynöknek, hogy jelentsen a püspökről, aki végül visszavonult az egyházi- és közélettől. Amikor 1975-ben elhunyt, halálhíréről mindössze egy aprócska közlemény jelent meg a református sajtóban, mégis ezrek gyűltek össze a búcsúztatására.

Holló Péter, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola rektorhelyettese a kisegyházakat összefogó szervezet, az eredetileg a lelkiismereti- és vallásszabadságért létrejött Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának (SZET) történetét bemutató előadásában hangsúlyozta: a tanács végül az állam érdekeinek szolgálatát tartotta legfőbb feladatának. A szervezet vezetője ennek érdekében közreműködött a metodisták között 1973-ban, míg a hetednapi Adventista Egyház soraiban 1975-ben kialakult válságok fenntartásában és elmélyítésében. Az előadó összegzésében rámutatott: a hatalom birtokosai megtalálták az egyházak soraiban az állam kiszolgálására vállalkozókat és felvetette az egyházak felelősségét is, amiért nem képviselték bátrabban elvhűbb módon saját értékeiket.

A konferencia második, a Fejezetek a magyarországi protestantizmus múltjából címet viselő szekciójában Major Istvánné, a hódmezővásárhelyi Újtemplom lelkésze a Szeremlei -hagyaték gazdagodásáról adott számot. Az Újtemplom egykori lelkészének ükunokája, Dr. Garay Borbála kereste meg a gyülekezetet, hogy ükapjának tárgyait és családi emlékeit rájuk bízza. Az okmányok és levelek a lelkész-polihisztor, Vásárhely első történetírójának nevét viselő társaság gondozásába kerültek, míg a bútorok – közöttük a kis asztal, amelyen Szeremlei írásait alkotta – visszakerültek a hódmezővásárhelyi János téri parókiára.

Antal Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának docense Szeremlei Sámuel tevékenységét bemutató előadásában kifejtette: a lelkész a szegény sorsú családok támogatására ösztönözte gyülekezetének tagjait és fontos része munkásságának hivatali elődjeinek, így Szőnyi Benjámin munkásságának kutatása. Az előadó összegzésében rámutatott: a reformáció az évszázadokon át sok értékkel gyarapította Hódmezővásárhelyt.

Mihó László kecskeméti református lelkész tevékenységét Triznya Arnold történész vázolta fel előadásában. A Ceglédről érkezett tiszteletes az 1848-as forradalom és szabadságharc idején vallotta: a forradalmi események Isten akaratából következtek be és ezért kivette részét a tizenkét pont ismertetésében és magyarázatában is. Felhívta gyülekezetének tagjait a nemzetőrségbe való belépésre, s maga is jó példával járva elől, nemzetőrnek állt. A katonai gyakorlatokat követően végül lelkészi hivatásának köszönhetően mentesült a harci cselekményekben való részvétel alól, s bár Világos után Hajnau proklamációja fenyegette azokat a papokat, akik a szabadságharcban való részvételre ösztönözték híveiket, Mihó ellen nem volt bizonyíték, így nem indult ellene eljárás.

A reformáció gyorsan terjedt Magyarországon – fogalmazta meg Tamási Éva, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanársegédje, aki a népszerűség okai között a megalakuló iskolákat és a magyar nyelvű bibliafordításokat jelölte meg. A katolikus egyház és az állam vezetői is igyekeztek „az istentiszteleteket a régi formájára visszavinni”, s a reformátorok által feltárt visszás esetekre válaszul megfogalmazták, hogy a katolikus papokat csak az erkölcsös férfiak közül szabad választani, akik tehetséges prédikátorok és vállalják az országjárást. Kívánatosnak tartották, hogy egy egyházfinak csak egyfajta jövedelme legyen. Az előadó szólt arról is, hogy előfordultak erőszakos esetek is, amikor iskolákat, vagy prédikátorokat zártak be, kötelezővé tették a részvételt a katolikus körmeneteken, de megesett, hogy katonai erő alkalmazásával kényszerítették a híveket a református helyett katolikus templomba.

Az unitárius egyház hódmezővásárhelyi történetéről folytatott kutatásait Nagy Gyöngyi, az Emlékpont történésze mutatta be záróelőadásában. Vásárhelyen az unitáriusok a 19. század fordulójára erősödtek meg, amelyet az is fémjelzett, hogy 1890-ben a helyi téglagyáros, Kovács József is ezt a felekezetet választotta családjával. A gyülekezethez püspöki áthelyezéssel érkezett Erdélyből Barabás István, aki jól megértette magát az akkor már a főgondnoki tisztet betöltő Kováccsal. Közös egyházépítésük eredménye a Völgy utcai templom, az iskola a lelkészi és a kántori lakás is. Az építkezésekhez a főgondnok pedig adományként biztosított nagy mennyiségben építőanyagot.

Barabás István a helyi közéletnek is aktív tagja lett, a korabeli kormánypárt, az Egységes Párt helyi vezetőjeként részt vállalt Bethlen István kampányában és a Virradat Szabadkőműves Páholynak egy ideig főmesteri tisztét is betöltötte. Mint ahogyan Vásárhelyre érkezett, ugyanúgy, püspöki áthelyezéssel került el a városból 1928-ban a fővárosba. Dunapatajon alapított gyülekezetet és ott is közreműködött a helyi templom építésében.