1942. november 26-án mutatták be a filmtörténet egyik legismertebb romantikus filmjét. Minden idők egyik legszebb szerelmes filmje a II. világháború alatt, a kollaboráns francia Vichy-kormány által ellenőrzött marokkói Casablancában játszódik, a színteret menekültek, ellenállók, spiclik, szerencselovagok népesítik be.
Rick Blaine (Humphrey Bogart), a kétes múltú amerikai Párizsból érkezett ide hű barátjával, a zongorista Sammel. Bárjában egy nap titokzatos pár bukkan fel: a cseh ellenálló Victor Laszlo (Paul Henreid), aki nemrég szökött meg egy német fogolytáborból és felesége, a szépséges Ilsa (Ingrid Bergman). Mint gyorsan kiderül, Rick és Ilsa valaha, még egy másik életben halálosan szerették egymást, de a nő egy nap eltűnt a férfi életéből, akit most arra kér: segítsen, hogy férjével kijussanak Amerikába. A történet végén Ilsa – bár még mindig szereti Ricket – felszáll a repülőre és férjével tart. Az alkotásban két magyar színész is szerepel: a hamis útlevelekkel üzletelő Peter Lorre, azaz Lőrincz Péter, és főpincérként Szőke Szakáll, azaz Gerő Jenő, a stáblistán S. K. Sakall néven.
A Kertész Mihály (Michael Curtiz) rendezte film alapjául a soha be nem mutatott Everybody Comes To Rick című darab szolgált, amelynek jogait a Warner Brothers 20 ezer dollárért vásárolta meg. Elsőként a címet változtatták meg, a sztorin több író dolgozott és az még a forgatás alatt is változott, maguk a szereplők sem tudták, Ilse végül felszáll-e a repülőre. Biztos csak az volt, hogy egy férjes asszony egy másik férfiért nem hagyhatja ott az urát, tehát ha Rickkel tart, Laszlónak mindenképp meg kellett volna halnia.
Az alig több mint két hónapos forgatás szinte teljes egészében a stúdióban zajlott, az utcai jelenetekhez egy másik film díszleteit használták. A háborús előírások miatt a stáb repülőtéren sötétedés után nem dolgozhatott, így az utolsó pillanatokban látható repülőgép sem igazi, a filmtörténet egyik legemlékezetesebb ködjelenetére azért volt szükség, hogy ne látszódjon: a repülő kartonból van. Az alkotóknak olyan apróságokra is oda kellett figyelniük, hogy ne tűnjön fel: Bergman öt centivel magasabb Bogartnál, továbbá arra, hogy lehetőleg csak a művésznő bal profilját vegyék, mert ő csak azzal volt megelégedve.
A reklámgépezet 1941-ben még azt terjesztette, hogy a két főszerepet a későbbi elnök Ronald Reagan és Ann Sheridan játssza majd. A valóságban a férfi főszerepre senki sem jött számításba Bogarton kívül, a nőire először a francia Michelle Morgant vették számításba, de mivel érte 50 ezer dollárt kellett volna fizetni, inkább a feleennyiért is megszerezhető svéd színésznő mellett döntöttek. Bergman és Bogart a való életben nem szívlelte egymást (sem azelőtt, sem azután nem szerepeltek együtt), a vásznon azonban tökéletes párost alkottak, olyannyira, hogy Bogart soros felesége is féltékeny lett. Érdekesség, hogy a náci Strasser őrnagy szerepét alakító német Conrad Veidt a valóságban ki nem állhatta a fasisztákat, hazájából is azért kellett elmenekülnie, mert az SS halállistáján szerepelt – Hollywoodban viszont csak gonosz náci szerepekre szerződött. A stúdió a külföldi forgalmazás profitjának növelése érdekében döntött úgy, hogy minden ellenszenves szereplőnek Amerikával hadban álló országból kell származnia, s lett minden gonosz náci vagy olasz.
A bemutató sikeres volt, de mértékkel. A Variety „ragyogó antifasiszta propagandának” nevezte, a New Yorker elfogadhatónak ítélte a filmet. A fekete-fehér háborús melodráma az Oscar-díjak szempontjából 1943-as bemutatásúnak minősült, s 1944-ben a nyolc jelölésből a legjobb forgatókönyvnek, a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek járó díjat nyerte el. A legjobb dalért járót azért nem kapta meg, mert az As Time Goes By egy 1931-es musicalből származik, így nem is jelölhették. (A forgatáshoz használt két zongora közül az egyik öt éve több mint 600 ezer dollárért, a másik három éve hárommillió dollárért kelt el.) 2010-ig ez volt az utolsó alkalom, hogy a legjobb filmek között tíz alkotás versenyzett, Kertész pedig négy korábbi jelölést követően szoríthatta magához az aranyszobrocskát. Érdekesség, hogy 1943-ban Roosevelt elnök Churchill brit kormányfővel tartott casablancai találkozója után ezt a filmet nézte meg a Fehér Házban – amelynek neve spanyolul casa blanca.
A Casablanca az ötvenes évekre már a Warner harmadik legsikeresebb filmjének számított, a Harvard Egyetemen akkoriban honosodott meg az a ma is élő hagyomány, hogy a vizsgaszezon előtti héten levetítik. 1977-re már a legtöbbet sugárzott amerikai film lett és a közönség azóta is imádja. Az amerikai filmakadémia 1999-ben az Aranypolgár után minden idők második legjobb filmjének nyilvánította, innen tíz éve szorította le A Keresztapa. A Casablanca vezeti a filmes szállóigék és a legemlékezetesebb csókok listáját, azon kevés alkotás egyike, amelyet más filmesek is idéznek, s hat mondata is bekerült a filmtörténet legemlékezetesebb mondatai közé. Az igazsághoz tartozik, hogy a „Fel a fejjel, kölyök” nem szerepelt a forgatókönyvben, Bogart rögtönözte a kamerák előtt, a köztudatba átment „Játszd újra, Sam” (Woody Allen egy filmjének címe) pedig ebben a formában el sem hangzik.
Minden idők egyik legromantikusabb alkotását Magyarországon csak 1966-ban mutatták be, de a film a rendszer számára kínos politikai vonatkozásai miatt megvágott, „átszinkronizált” változatban, így a híres utolsó mondat („Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete”) helyett Bogart ezt mondta: „Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én”. A filmklasszikus tavaly szeptemberben visszatért a magyar mozikba, ahol kiváló képminőségű, digitálisan restaurált kópiáról, eredeti nyelven és magyar felirattal vetítették.
